A szeretetet nem a szavak, hanem a cselekedetek tolmácsolják a legszebben. Mondani bármit lehet, tenni viszont csak azt tesszük meg, amit igazán akarunk. A szavak üresen konganak, ha nincs mögötte valódi szándék. Éppen ezért, ha kíváncsiak vagyunk egy ember érzelmeire irántunk, elég, ha csak arra figyelünk, hogyan bánik velünk.
Elmond az mindent arról, amire a szavak sem lennének képesek. Hízeleghet így bárki, mert elárulják tettei. Éppen ezért nem kell mindent elhinni, amit mondanak nekünk. Mert bár lehet, hogy úgy gondolja az illető az adott pillanatban, de ha tettekkel nem támassza alá ígéreteit, akkor semmit sem kaptunk.
Velem is előfordult már, hogy tettek helyett, csak beszéltem és terveket szőttem. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy jobbá tegyem az életem, mert nem hittem eléggé magamban, s gátolt a félelem. Nem szándékosan nem léptem, egyszerűen csak megijedtem attól, hogy rossz döntést hozok. Féltem a változástól, attól, hogy tetteimet mások félreértelmezik, vagy nem tartják elégségesnek.
Persze van olyan is, amikor azért nem lépünk a tettek mezejére, mert nem vagyunk elég eltökéltek. Szomorú, de az az igazság a komfort zónán belül maradásért sokan hozunk olyan kompromisszumokat, amivel nem leszünk elégedettek. Persze minden döntés, ami a cselekvés vagy nem a cselekvés felé visz minket, utólag derül ki, hogy jó volt-e vagy rossz. Ezért a hezitálás, s erre fogjuk, ha nem cselekszünk.
Ráadásul előfordul, hogy a tudás állapotában ragadunk. Azt hisszük, elég, ha tudjuk, mi lenne jó, mit kellene változtatnunk, anélkül, hogy tennénk is érte. Tanulmányozzuk a pszichológiai és önsegítő könyveket. De a tanultakat a gyakorlatba nem ültetjük, mert kényelmesek és gyávák vagyunk.
Olyan ez, mint mikor látunk egy filmet, vagy olvasunk egy könyvet, s szinte kiabálunk a főhősnek, hogy mit kellene tennie. Bosszant minket hezitálása. Észre sem vesszük, de ilyenkor azért leszünk dühösek, mert saját tehetetlenségünk miatt is mérgesek vagyunk. Vagyis az zavar minket másokban, amit magunkban sem szeretünk.
Persze kívülről nézve mások életét könnyebb átlátni, mint a sajátunkat irányítani. Tudjuk, mi szolgálná javunkat, miért kellene kiállnunk, de valami gátol minket. Félünk, mert csak az elméletben vagyunk jók, de a kivitelezésben már nem. Pedig óriási a különbség a között, aki cselekszik és a között, aki csak beszél valamiről.
Hipokraták korát éljük, de nem mindenki lesz az szándékosan. Egyszerűen csak megtanulja a többség elnyomni érzéseit, vágyait, mert fél a következményektől. Ma már nem vállalja fel szívesen magát az ember, mert túl sok az ellendrukker, aki a kákán is csomót keres. Nehéz szembeszállni azért, amiben hiszünk, azért, amit szeretnénk tenni, mert folyton azt lessük, mit gondolnak majd rólunk a többiek és egyáltalán, mi van, ha rosszul döntünk és rosszat cselekszünk.
Persze „a gondolkodás a tett halála”. Ezért én is azért teszek, amiben hiszek. Úgy gondolom, ilyen a kemény munka, az álmaink valóra váltása, költözés, vagy változtatás az egészségünk érdekében. Mindegy mi az, mert amiért teszünk, abba beleadtuk szívünk és lelkünk.
Életünk prioritásmérőjének is vehetjük tetteink. Mert azt, amit előbbre helyezünk és teszünk érte, megmutatja, mi számunkra a legfontosabb. Van, akinek a karrierje, van, akinek a siker, van, akinek a szerelmi élete. Tetteink megmutatják, mi az, amiért hajlandóak vagy cselekedni, s mi az, amiről csak álmodozni akarunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: