Valakinek a történetében mi mind rosszak vagyunk. Egyszerűen azért, mert mindenki a saját szemüvegén keresztül ítél meg minket. Gonosznak, árulónak, hazugnak, megbízhatatlannak és utálatosnak lát, de ezzel nekünk nincs semmi dolgunk. Nem lehetünk szerethetőek mindenkinek, s felelhetünk meg az összes elvárásnak. Képtelenség mindenki kedvére tenni, igaz erre nincs is szükség. Arra se, hogy kiforduljunk magunkból, s elveszítsük saját identitásunk mások szeretetéért és elfogadásáért. Csak tudatosítani kell magunkban, hogy van, akinek nem vagyunk szimpatikusak, vagy más volt rólunk az elképzelése, s mikor szembesült a valósággal kiábrándult belőlünk.
Úgy kell ezt elképzelni, mint mikor plátói szerelmet táplál az ember egy ismeretlen ismerős iránt, s mivel nem tudja milyen a másik, bármilyen tulajdonságokkal felruházhatja. Persze csak addig, amíg szerelme tárgya be nem mutatkozik, mert aztán jön a csalódás.
Saját elvárásaink, prekoncepciónk visznek tévútra minket olykor. Másként látjuk az embereket, elég, ha csak a külsőségekre gondolunk. Aki az egyikünknek szép a másikunknak ronda. Ízlés, jellem kérdése, kit látunk szimpatikusnak, kívánunk a hátunk közepére, s ki az, akivel folyton együtt lennénk.
Ami az egyikünknek fehér, az a másikunknak fekete, vagy hupikék, esetleg lila. Éppen ezért el kell tudni engedni azt, aki nem látja bennünk a barátot, a jót, s elfogadni, hogy neki negatívak érzései irántunk. Akkor is, ha „csupán” egy trigger indítja be az unszimpátiát, mert azzal aztán igazán nem tudunk mit kezdeni. Ha azért irritálunk valakit, mert emlékeztetjük egy olyan emberre, aki rosszul bánt vele korábban, az az ő harca, nem a mienk.
Éppen ezért, hogy jobban megértsük egymást, olykor nem árt, ha önvizsgálatot tartunk, s megkérdezzük magunktól: nekünk miért vannak bizonyos emberekkel szemben negatív érzéseink? Tudatos vagy tudatalatti az ellenszenvünk oka? Bántott szóval vagy tettlegesen, vagy „csak” szimplán bosszantó esetleg emlékeztet valakire. Ez utóbbi érdekesebb, mert valószínűleg egy rossz emléket idéz fel bennünk, de a tudatalattinkban ragad, mi az ok.
Mindenre képtelenség magyarázatot találni. Van, hogy elég, ha tudjuk: X Y nem kedves nekünk. De fontos, hogy a gyökérproblémát találjuk meg, s azt küszöböljük ki, ne máson verjük le vélt vagy valós sérelmeink.
Az élni és élve hagyni elve kell, hogy érvényesüljön, hiszen annyi ember él a Földön, s elférünk egymás mellett. Nem kell gyűlölködni, utálkozni, csak elfogadni, hogy különbözőek vagyunk, s ezért mind más értékeket tartunk fontosnak.
Inkább forduljunk azok felé, akik áldozatokat is hoznak azért, hogy életünkben maradhassanak, mint azon bosszankodjunk, hogy kik nem kedvelnek, esetleg utálnak minket. Nagyobb érték egy olyan ember, aki megbocsát nekünk, mikor rosszul viselkedünk, ott van akkor is mikor rossz napunk van, s elfogadja, hogy néha kiborulunk, mint az, aki megingatja személyiségünk alappilléreit.
Észben kell tartani: valaki történetében, mi vagyunk a jók, az igaz barátok, a megbízható emberek. Ő az, aki meglátja a szomorúságot mosolyunkban, s aki akkor is szeret minket, mikor a legkevésbé vagyunk szerethetőek. Ha a szeretet irányítja emberi kapcsolataink, akkor tudjuk, hogy a legtöbb ember, a saját frusztrációját vetíti ki a többiekre. S pont akkor vagyunk a legkevésbé szerethetőek, mikor a legnagyobb szükségünk lenne a szeretetre.
Éppen ezért csak legyünk ott azoknak, akikkel kölcsönösen kedveljük egymást, s a többivel ne foglalkozzunk a kelleténél többet. Azok, akik barátságot, szeretet, szerelmet hoznak az életünkbe sokkal fontosabb mindenki másnál. Velük könnyebben elfogadjuk, hogy valakinek a történetében mi vagyunk a rosszak, akkor is, ha nem tettünk ellene semmit, s ő csak bűnbakot keres, valakire emlékeztetjük, vagy egyszerűen nem szimpatizál velünk…
Kommentek