Kéz a kézben, csak te és én. Így indultunk utunkra. A szemembe néztél, azt mondtad minden rendben lesz és én elhittem. Egyet előre léptem, te egyet hátra, próbáltuk tartani az ütemet, de a szívünk túl gyorsan kalimpált. Zúgott a fejem, rajtad kívül nem létezett semmi és senki, csak rád figyeltem akkor már.
Az óramutató is megállt, míg el nem jutottunk odáig, hogy egy ritmusra nem jártuk végig táncunk. Botladoztunk, szerettük és becéztük egymást szavak helyett pillantásokkal. Ragyogott a szemed, éreztem földöntúli boldogság jár át, én csak téged, te csak engem látsz, ezért hiába is voltak körülöttünk, belőlük semmit sem érzékeltünk. Nem lehetett, hiszen ekkor vált világossá: te leszel a társam, akivel együtt fogok végighajózni az életen. – Így igazán nem figyelhettem másra, mikor a szerelem és az összetartozás virága, hajtott ki lelkemben.
Minden egyes lépésünkkel, törlődött belőlem valami, ami előtted volt. Rájöttem, sosem volt igazán senkim, mert hozzád képest mindenki csak egy árnyék lehetett. Alaktalan, amorf lelkekként olvadtak bele a feledés ködébe tekintetedtől mindazok, akik csak fél szívüket adták. Felülírtad szerepüket az életemben, mert te egész lényeddel felém fordultál és a szíved kulcsát is megkaptam, pedig ilyen és ekkora ajándékot remélni se mertem soha.
Megrészegítettél és megriasztottál azzal, hogy elvesztettem az eszem miattad. Innentől már nem volt visszaút, a lelkem kapuja tárva-nyitva áll előtted azóta. Megszületett a pillanat, amiért majd, ha egyszer távozom a földi létből és életem filmjét nézem, megállítom a percet, mert ott, és akkor megadtuk magunkat egymásnak. Szavakká formálni nem tudom, hogy miért, mert csak érzem: te vagy számomra az élet a végzet és a férfi, aki után mindig epedtem, és akit sokáig kerestem. – Miközben a szerelem karnyújtásnyira volt tőlem, ott lélegzett mellettem, s remélte, hogy lelkem ráeszmél létére.
Istenem, milyen sokáig álltál és vártál rám az út mentén addig, amíg rá nem ébredtem: te vagy életem szerelme, akinek helyébe már soha senki sem léphet. Persze amint megértettem ezt, már táncoltunk, suhantunk a parketten. Lassan megállt végre a forgás, szívünk normál ütemben dobbant és újra éreztük, van világ körülöttünk. De mi ketten már összetartozunk, hiszen lelkünkbe vésődtek a lépések és a dallam ahhoz, hogy végig tudjuk táncolni az egész életünk…
Kommentek