Néha olyan jó lenne felpörgetni az időt, hogy minél gyorsabban enyhüljön fájdalmunk. Azért, hogy elég legyen egyetlen napot végigsírni, s elengedni azt, aki már csak lélekben van velünk. Azért, hogy aztán a vele töltött boldog pillanatok emléke ragyogja be szívünk. Hogy mosolyogva emlékezzünk arra, akinek lejárt az ideje itt a Földön.
Azt mondják, mikor valaki eltávozik, akkor nem csak őt, hanem saját halandóságunkat is siratjuk. Azt is mondják, nem is kellene könnyet hullatnunk az után, aki már nem szenved, hiszen ő már jó helyen van. Kliséket nyomnak le a torkunkon, hogy megakadályozzák, hogy az elkerülhetetlenről beszéljünk. Pedig mi csak arra vágyunk, hogy át tudjunk lépni arra a másik síkra egy kicsit, hogy a távozót még egyszer át tudjuk ölelni!
Annak nehezebb, aki ugyanott marad, ahol a másik is ott volt azelőtt. Mert érzi, s nem szabadul a másik lelkének lenyomatától, amely érzékeit megtéveszti. Halljuk a hangját, látjuk az arcát, érezzük illatát. Egy időre az egész életünk értelmét veszti és üresebbé válik a veszteségtől.
Persze nem a veszteség az, ami fájdalmat okoz, hanem az ellenállásunk a veszteség elfogadása ellen. Ha csak tudomásul vennénk, hogy van, aki már csak emlékeink közt élhet, nem lenne fájdalmas semmi. Ha csak elfogadnánk, hogy az élet rendje a halál is, akkor nem siratnánk sem a saját sem mások múlandóságát sem. De erre nem vagyunk képesek, mert elvesztettük azt, akit nagyon szerettünk.
A hiánya fáj, s az üresség érzete keseríti szívünk. Dühösek vagyunk, aztán keserűek, majd lassan tudomásul vesszük azt, ami történt. Küzdünk, hogy magunk mellett tartsuk, s küzdünk, hogy el tudjuk engedni. Küzdünk azért is, hogy elfogadjuk azt, amin nem tudunk változtatni.
Néha azt kívánjuk, bárcsak végre felfedeznék a feledés piruláját, amellyel száműzhetnénk keserűségünk. Néha várjuk, s kívánjuk, hogy újra tudjunk felszabadultan nevetni. Önzőek vagyunk a gyászban is, kár tagadni! Mert lassan, de biztosan újra erőre kap bennünk az élni akarás, s ez olykor olyan, mintha a másikról már megakarnánk feledkezni.
Persze ez nincs így, sőt, miatta is élni akarunk. Mert ameddig emlékszünk rá és beszélünk róla ő is tovább fog élni. A szavainkban, az érzéseinkben, a mosolyunkban, a könnyeikben ő ott lesz mindig. Mert soha senki sem megy el nyom nélkül innen, mindig maradnak utána olyanok, akik őrzik őt szívükben…
Kommentek