Megkövült szívem miattad. Már csak egy érzések nélküli bábu vagyok, akinek egyetlen arckifejezése van. Nem húzódik mosolyra ajkam és nem is hullajtom könnyeket. Nem jó, nem rossz az életem, csak létezem.
Nem tehettem mást, csak így sikerült téged túlélni. Így tudtam belőled kigyógyulni és mindazt, amit tettél velem elfeledni. Képes voltam ezért arra is, hogy letagadjam: valaha ismertelek. Igaz, azt is sikerült letagadnom magam előtt, hogy van szívem…
Hónapokra sikerült elhallgattatnom a lelkemből felszakadni próbáló sikolyokat. Dolgoztam, mint egy szorgos hangya, hogy ne legyen időm gondolkodni. Tudtam, ha egyszer hagynám, hogy gondolataim feléd sodródjanak, akkor rám szakadna hiányod fájdalma és én nem akartam miattad szenvedni!
Elvégre, minek sirattam volna meg valakit, aki talán már az arcomra sem emlékszik?!
Nem akartam többé veled foglalkozni, így úgy tettem, mintha nem léteznél. Azt hittem, ha átnézek rajtad, azzal letagadhatom azt is, hogy valaha a lelkemig elértél. Nem így lett, sőt, a részemmé váltál. Belevésted neved kővé vált szívembe, az örökkévalóság számára.
Mikor már úgy éreztem rendben vagyok, megint utamba kerültél. Mosolyogva köszöntöttél és úgy tettél, mintha sohasem érintettük volna egymás szívét. Ezzel aztán démonommá is váltál. Valaki, aki megrepeszti kővé vált szívem. De csak azért, hogy emlékezzem rá, miért nem tudok irántad érezni már semmit sem…
Kommentek