Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Az együttérzés hiánya

egysegA mai világban az együttérzés egy olyan tulajdonság, amely nagyon keveseknek adatott meg. A beleérző képességgel együtt, sajnálatos módon. Olyan értékek vannak kihalófélben, amelyek az emberek egymáshoz való viszonyát segítenék jó irányba terelni. Ehhez képest inkább az eltávolodás az, ami ma tetten érhető, szinte mindenkinél.

Talán az is belejátszik e helyzet kialakulásában, hogy egyre inkább egocentrikus életet folytatunk. Az én bajom a legnagyobb felkiáltással éljük életünk, s másra már nem figyelünk oda annyira. Pár héttel ezelőtt kijött egy gúnyolódó karikatúra is, ami a magyarokra nézve nem túl hízelgő. Azt állították rólunk, kedvünket leljük a gyűlölködésben, s ez részben, helyt álló kijelentés.

Akkor is, ha igazából ez a megállapítás tulajdonképpen szinte minden ország szülötteire jellemző lehetne most. Felütötte fejét egy olyan mentalitás ugyanis, amely egy közös ellenséget mutat minden bajunk forrásának. A migránsáradat kitűnő táptalaja lett annak, hogy lehessen utálni embereket, azért, mert egy másfajta kultúrát képviselnek a miénkhez képest. Az, hogy miféle háború elől menekülnek, hogy milyen borzalmakat éltek át, alig fordul meg az emberek fejében. (Tisztelet a kivételnek.)

Mielőtt meg lennék vádolva, nem vagyok pártoló, de ellenző sem. Látom tisztán milyen káros hatásai lehetnek egy bizonyos helyzetnek, de azt is látom, hogy mennyire elfelejtettük egymást emberszámba venni. Néhány évtizeddel ezelőtt, mikor egy másik etnikum gyermekeit üldözték, még sokkal együtt érzőbbek voltak az emberek. Ma már erre nem vagyunk képesek, igaz, ez annak lett következménye, hogy még 50 évvel később is olyan dologért keltenek bennünk bűntudatot, amihez nekünk már semmi közünk.

Az emberek elértek tűréshatáruk végére, s ennek az együtt érző képességük látta kárát. Kiábrándultak, mert sokan visszaéltek jóhiszeműségekkel, segítőkészségükkel. A jóság megcsúfolása pedig, törvényszerűen, egocentrikus életmódot generál. Hiszen, miért érezzünk olyanokkal együtt, akik aztán „hálából” még több pénzt, életet és egyéb javakat követelnek tőlünk?!

Hála és együttérzés kéz a kézben jár. S az, hogy együtt érzési képességünk csökkent, annak köszönhető, hogy egyre több ember használja egymást. Akit lehet, megvezetnek. Azt, aki jó szándékból (együtt érzésből és emberszeretetből) segít, azt hátba döfik. A hála érzete nagyon gyorsan átfordul (tisztelet a kivételnek) egy olyan mentalitásba, amelyben már elvárássá válik a segítség. Ez pedig ismét csak az egocentrikus felfogásból származik, akárhogy is szépítjük.

Az önző lét átvette a szívből cselekvés helyét. (A hála érzetéről már nem is beszélve.) Féltjük az életünk, a szabadságunk, s nem akarunk elnyomásban élni. Nem merünk kötődni egymáshoz, így tárgyakat kezdtünk el szeretni, embereket pedig használni. Így, hogy manipulálni tudjuk egymást, rájátszunk az áldozatszerepkörre, és a segítő szerepkörre is.

Amikor az élet lehetőséget kínál arra, hogy közösen fogjunk össze valamilyen nemes cél érdekében, akkor már nem halljuk meg a mögötte rejlő üzenetet. Hogy bajban van az emberiség, önmagát sodorja végveszélybe, s a természet csak reagál erre. Az árvizek, a háborúk, a földrengések, Trump és az értelmetlen erőszak, pedig mind-mind olyan csapás, amelyekre réges-régen fel kellett volna figyelnünk. Ezek az összefogást sürgetnék, ahol az együttérzés, s egymás nyomorúságának enyhítése közelebb hozhatna mindenféle embert.

Ehhez képest mi egyre inkább a különbözésegekre fektetünk hangsúlyt és csak a távolból szemléljük, főként közönnyel mások szenvedéseit. Mindaddig persze, ameddig, nem a saját terünkbe akarnak „betörni”, mert akkor már a miénk is lesz az ő bajuk, valamiképpen. Ahhoz pedig, hogy jól tudjunk felmérni egy helyzetet, csak a megismerés, a tanulás, az együttérzés a megoldás. Hogyha elfogadjuk, hogy mind ugyanonnan jöttünk, s ugyanoda távozunk, s embereket látunk magunk előtt, nem pedig rasszokat.

Persze ahhoz, hogy így nézzünk egymásra, fel kellene hagyni előítéleteinkkel. A kétszínűséggel együtt, mert az álszent magatartás, senki javát nem szolgálja. Az együtt érzés és hála éppen úgy mímelhető tulajdonságok, mint bármelyik másik. Ezért aztán nagyon fontos lenne, észrevenni az őszinteséget és a hazugságot is mások mondanivalója mögött, ahhoz, hogy valódi párbeszédek tudjanak elindulni.

Szükség lenne egy olyan képességre is, amely mostanában nehezünkre esik. Félre kellene tenni az egyén érdekét, s a nemzetek, sőt, az egész emberiség sorsát kellene szem előtt tartani! Persze ez nem fér össze az egocentrikus életvitellel. Mégis, talán ideje lenne egyszer s mindenkorra elfogadni azt a tényt, hogy csak az összefogás segíthet jövőt építeni, nem pedig a gyűlölködés és az érzéketlenség.

A narcisztikus trend

narciEmlékeztek még arra, milyen volt az élet a Való Világ nélkül? Emlékeztek még arra, milyen volt az, mikor nem az volt a legfontosabb a kis és nagy lányoknak, hogy minél szebbre photoshoppolt kép legyen fent róluk az interneten? Emlékeztek még arra, milyen volt az, amikor még valódi emberek, valódi problémáiról olvashattunk a sajtóban? Emlékeztek még arra, milyen volt az, amikor még nem volt mindenki annyira saját magával elfoglalva?

Az utóbbi 10-12 évben valami nagyon megváltozott. Egyre többen vannak olyanok, akik reflektorba akarnak kerülni, hogy „ismertségre” tegyenek szert, bármi áron. Amerikában ez odáig fajult, hogy gazdag, elkényeztetett fruskák, születésnapra sztárt akarnak játszani, s paparazzikkal követtetik magukat. De nem kell odáig menni, elég csak körültekinteni itthon, hogy lássuk, hogy az exhibicionizmus és a narcisztikus személyiség zavar, elterjedt mindenhol.

Mind ismerjük Narcissus történetét, aki egy annyira önhitt férfi volt, hogy beleszeretett saját képmásába. S azt is tudjuk, hogy önhittsége végül, átváltoztatta. A pszichológiában először a narcisztikus személyiségzavar, a szexuális aberrációk tárgykörében terjedt el. Majd Freud szentelt egy egész könyvet ennek a jelenségnek elsőként 1914-ben. Persze a kutatás e tárgykörben még ma is zajlik. S egyre több fajtája kerül napvilágra, köszönhetően az utolsó egy, másfél évtizednek.

Ugyanis, ami tény az tény, ma narcisztikusnak lenni, divat. Minden rólunk szól, s arról, hogy jobbak, szebbek, okosabbak, ügyesebbek legyünk, mint mások. Szégyentelenül tiprunk el ezért másokat az utunkból, ha érdekeink azt kívánják. Ugyanakkor mérhetetlen irigységet is megélünk a nálunk jobbra, amit úgy kompenzálunk, hogy lekicsinyeljük az illető teljesítményét. Ehhez persze nem kevés arrogancia is társul, amely ismét csak mások lenézésével párosul. Az én vagyok a legjobb mentalitás, minden narcisztikus személynél tetten érhető.

A narcisztikus személy trükkös, s sokszor elhiteti környezetével, hogy viselkedése ellenére valójában ő hatalmas önbizalomhiányban szenved, s szégyelli is magát, amikor valami rosszat tesz. Az igazság ezzel szemben az, hogy éppen, hogy óriási egója, önmagába vetett hite, s csodálata az, ami rá jellemző, s ezért esze ágában sincs szégyellnie magát egy pillanatra se. Bármikor képes behízelegnie magát bárkinél, s tudja, kit mivel foghat meg. Éppen ezért rendkívül népszerű, amely személyiségét, ugyancsak nem jó irányba viszi el.

Mivel sok kapcsolattal rendelkezik, így áldozatai is szép számmal akadnak. Ugyanis egyik legnagyobb teljesítménye, hogy szeretetteljes figyelmet és törődést képes mímelni az emberek felé, ha valamit akar tőlük. Persze ez is, mint minden más is csak önmagáról szól. Csak az a lényeg, hogy az igénye teljesüljön, s utána úgy dobja kukába áldozatát, mint egy elhasznált zsebkendőt. Hajlamos áldozataira kivetíteni saját narcisztikusságát. Az ezzel a zavarral „küzdők”, előszeretettel mondják áldozataikra, hogy valójában azok a narcisztikusak, és nem ők. narcisztikus

Gyakori jelenség náluk, hogy képesek egy saját maguk által (hazugságokból) kreált világban élni. Sőt, addig ismételgetik hazugságaikat, ameddig, ők maguk azt el nem hiszik. Ami még rosszabb, hogy másokkal is elhitetik hazugságaikat. Így táplálnak áldozataikba önbizalomhiányt, hogy aztán uralkodhassanak rajtuk. A legnagyobb baj velük mindezeken túl mégis az, hogy saját magukba vetett hitüknek hála gyakran válnak „tanáraivá” a fiatalabbaknak, gyengébbeknek. Hajlamosak azt képzelni valamilyen grandiózus dologra születtek, s mivel simulékony modoruk lehetővé teszi, gyakran kerülnek is vezető szerepkörbe. 

Nem véletlen, hogy rengeteg politikus, üzletember, diktátor kerül ki a narcisztikus személyiség zavarral „küzdők” közül. Elvégre maga az egész zavar, a gazdagság, a csillogás, az ismertség, a kifelé élés vágya köré épül. A morális értékek hiánya és erkölcstelen szemlélet pedig egyre csak terjed az emberek között. Ma már bármilyen szférában találkozhatunk olyanokkal, akik egyre jobban el vannak foglalva magukkal, s azzal, hogy mások irigyeljék őket, azért mert szépek, formásak, nagyobb a mellük, nincsenek ráncaik, vagy, mert benne vannak a tévében, az újságban.

Mindeközben egy elképesztően magas érzéketlenség is kezd kialakulni az emberekben. Nem is csoda, hiszen a narcisztikus személy közömbös mindenre, csak akkor érzékeny, ha valami a saját érdekköreit sérti. Nem véletlen, hogy szerelmi kapcsolataik sem szeretetre épülnek, hanem valamiféle érdekalapú szövetségre. Egy narcisztikus személy nem képes szeretni senki mást, csakis önmagát. Ezért kerüljük (amennyire az lehetséges) az ilyen emberekkel való kapcsolattartást.

10 év a kukában

evEgy évtizedet eltölteni valaki mellett, nem kis teljesítmény. Akkor sem, ha házasságban élünk vele, akkor sem ha „csak” párkapcsolatban vagyunk, s akkor sem, ha együtt élünk. 10 év bőven elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy nagy döntéseket hozzunk, a közös jövőnk építésére vonatkozóan. Ha pedig ez nem történik meg, akkor ott valami óriási baj van.

Egy nő, aki 10 évet ad az életéből egy férfinak, az igen komoly árat fizet azért, ha nem veszi észre, hogy nem kell eléggé. Mert bár ezt a fogalmat másként ismerjük, de az az igazság, hogy bizonyos kapcsolatokban is, legalább annyira tetten érhető. Ha egy házasságban nem kerül terítékre egy évtized után a gyermekvállalás kérdése, vagy egyenesen el van utasítva, az már több mint egy jelzés arra, hogy valami félresiklott. Pláne, ha mi szeretnénk családot, de a másik nem mutat erre hajlandóságot. (Ami nem más, mint egy kimondatlan vallomás arról, hogy a férfi nem tud bennünket elképzelni gyermekei anyjának. )

Az együttélésnek is meg van az a komoly hátulütője, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, hogy ha már összeköltöztek, akkor már ez egyet jelent azzal, hogy kifejezték, mit akarnak a másiktól. Pedig sokszor nincs így, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy 10 év után se egy jelképes gyűrű, sem családalapítási szándék nincs a terveik között. Az idő pereg, de ők csak tétován állnak a holnap előtt. Addig persze, amíg nem jön valami (bár többnyire inkább valaki), akiért gyorsan búcsút mondanak annak, aki nem volt elég jó ahhoz, hogy házastársukká is váljon.

Egy párkapcsolat is sokszor fut azért zsákutcába, mert egy bizonyos pontnál tovább nem tud terjedni az egyik fél akarata. Bár szeret együtt lenni a másikkal, de nem annyira, hogy összeköltözzön vele, s új irányt vegyen, közös életük fonala. A legtöbben még családjukkal élnek, s főként anyuci pici fiai. Nem tudnak leválni a családtól, vagy párjuk nem az a nő, akiért ezt szívesen megtennék, így tartván valakit maguk mellett addig, amíg jobb zsákmány, a horgukra nem akad.

Egyre többször lehet hallani olyan „férfiakról”, akik csak egy bizonyos pontig hajlandóak kötelezettséget vállalni. Van, aki közülük ugyan eljut a házasságig, de a gyermekvállalás már meghaladja elképzeléseit. Van, aki bár fenn tud tartani egy hosszú kapcsolatot, de az összeköltözésre már nem képes. S van, aki együtt él kedvesével, de a házasság és gyermekvállalással kérdése, mégis pánikrohamra készteti.

Az az igazság kedves hölgyeim, hogy ha egy férfi egy bizonyos lépést nem mer megtenni, az nem is akarja azt megtenni. Amikor olyan kérdéseket teszünk fel magunknak és párunknak, hogy merre halad kapcsolatunk (és bamba nézés vagy nem tudom a válasz), akkor biztosak lehetünk benne, hogy nem arra, amerre szerettük volna. Nehéz, de ilyenkor már olyan döntést kell hoznunk, amellyel a saját érdekeinket tartjuk szem előtt. Az a helyzet ugyanis, hogy 10 év nagyon sok idő, s sokszor előfordul, hogy azért, aki csak félig akart bennünket, beáldozzuk a „legszebb éveink”, sőt, olykor a nagy szerelmet is.

Persze ne legyenek kétségeink, mindezért mi is legalább annyira felelősek vagyunk, mint párjaink. Egy okos nő tudja, mit akar az élettől és a párjától, s sokkal hamarabb feleszmél, s kilép a számára méltatlan szituációból. De mivel mi reménykedtünk a végsőkig, s letagadtuk még magunk előtt is a boldogtalanságunk, pórul jártunk. Pedig ahhoz, hogy olyan életet és párkapcsolatot tudjuk magunkénak, amely összhangban van valódi kívánságainkkal, meg kell barátkozni a ténnyel, hogy mi vagyunk a felelősek azért, hogy hagytuk, hogy egy évtized elillanjon életünkből, összeköltözés, házasság és/vagy gyermekáldás nélkül.

A bujaság víziója

sexontv-silver A bujaság régóta el tud adni mindent. Kísértésbe hoz bennünket, megemelkedik tőle az adrenalin szintünk, tetszetősebbnek tűnnek az eladásra váró újabbnál újabb termékek, egy szóval a burkolt vagy nem annyira elkendőzött szexualitás, nem hagy hidegen senkit sem.

Persze főként a férfiakat hozza lázba egy-egy hosszú comb látványa egy sport autó mellett, vagy egy tucat nő fűzőben és harisnyakötőben a legújabb férfi parfüm ajánlójában. Egy kicsit mindig elvesztik ezektől a fejüket, (hála ösztöneiknek), s a tudatalattijukba beköltözik az üzenet, hogy ez és ez a termék kell, mert általa még több nőt nyűgözhetnek le. Tagadhatatlanul hím soviniszta reklámok korában élünk.

Bár a potenciális vásárlók nagyobb részét teszik ki a nők, a média mégis a férfiak igényére fókuszál. Persze a nőknek is szólnak a reklámok, hiszen mindig ösztönözni akarnak hol arra, hogy legyünk még szebbek, még kívánatosabbak, hol arra, hogy maradjunk a kaptafánál (s végezzük el a háztartási munkát), magyarán, a nekünk szánt üzenetek is a férfiak igényének kiszolgálásáról szólnak. A tényen nem nagyon lehet ferdíteni, s nem lehet figyelmen kívül sem hagyni. Mi, nők, még mindig buja vágyakat testesítünk meg és háziasszonyokat a világ nagyobbik részének.

Szinte nevetségesnek tűnik az emancipációról beszélni ebben a kontextusban. Nem lehet nem megmosolyogni azt a tézist, hogy mennyire megváltozott a nők sorsa az utolsó néhány évtizedben. Természetesen vannak változások az életünkben nagyanyáinkhoz képest, hiszen szavazhatunk, végezhetünk olyan munkákat, amiket régebben csak férfiak láthattak el, de mellette még mindig ott van a háztartási munka, a gyerek nevelés „terhe” is, amit csak nagyon kevés férfi vállal át részben vagy egészben egy nő kedvéért. Az emancipációnak hála teendőink még tovább szaporodtak, ahelyett, hogy könnyített volna sorsunkon.

Olykor egy-egy pillanatra úgy tűnik, hogy bele is bukunk ebbe a sikeresen „kierőszakolt” egyenjogúságba. Amikor egyszerre kell lennünk démonoknak az ágyban, szerető és gondoskodó anyáknak és feleségeknek, háztartási alkalmazottaknak és ambiciózus kemény munkatársaknak, akkor nagyon könnyű megcsúszni a biztosnak vélt talajon, s hátsó felünkre esni, a megfeszített tempónknak hála. Mikor a csapból is az folyik, hogy a férfiaknak az igényeire kell tekintettel lennünk, nehéz nem azt gondolni, mikor a saját utunkat járjuk, hogy velünk van a baj, ha nem akarunk behódolni.

Persze a média befolyását lehet vitatni. De, ami igaz, az igaz, mióta van internet és az orgánumok millió formában állnak a rendelkezésünkre, a hatását ennek ránk nézve, nem lehet letagadni. Hogy miért pont a bujaság, a kendőzött szexuális felhívások viszik el a prímet, szintén egy régi sztereotípiára épül. A férfi ösztönlény, s mint ilyen, az igényei egyszerűek. Kívánatos nőkkel akarja magát körbevenni, ellenállhatatlan hímnek akar tűnni, hogy ágyba tudjon bennünket csalni, s nem meglepő módon a fiatal fiúk elképzeléséit is erősíti és tipizálja a női nemről.

Néha úgy tűnik, degenerált társadalmat építünk éppen. A szexualitás folyamatos arcunkba tolása, a nők kendőzött tárgyiasítása, a férfiak ösztönlényekként való ábrázolása, mind-mind egy eltorzult világképet hoz létre. Egymásnak ellentmondó gondolatokkal jönnek nekünk a médiában, s ha nem tudunk szűrni az információk áradatában, könnyedén épülhetünk bele a masszába. Felvesszük a fűzőt, hogy el tudjunk adni magunkat, de azért nadrágot húzunk hozzá, mert Chanel óta az egyenjogúságunkat sugallja. Megvesszük a kézkímélő mosogatószert, hogy miután ragyogó tisztaságot teremtettünk puha kacsóval tudjuk megsimogatni párunk arcát, s virágillatú selyem pongyolában bújjunk vele ágyba, új öblítőnknek hála.

Minden, szinte minden, arról szól, hogy hogyan tegyünk a férfiak kedvére. Persze mindez olyan formában van előadva, hogy azt higgyük, ez rólunk szól, nem pedig a másik nemről. A tömeg ízlését nem nehéz nyomon követni, s lehet alakítani is. Az egyén az, aki nemet tud mondani ezekre a felhívásokra, s ezáltal tud külön utakon is járni.  Már ha akar. Meg, persze ha képes rá. Ha van, saját értékrendszere, biztos lábakon álló önértékelése, s tisztában van vele, hogy az, amit lát a tévében, a neten, az nem a valóság. Az csak egy elferdített és lehetetlenül tökéletes vízió, melyben tudatalattinkat bombázzák milliónyi üzenettel, hogy pénzt adjunk ki a kezünkből. Egy fajta hipnózis, melyben a képcsőre fókuszálunk, s nem ítélkezünk.

Az elismerés ereje

6931ace124ff54f3c6f4872445f9cc4c

Egy kapcsolat elején, mikor Cupido nyila még épphogy célba talált bennünket, a bókok még természetesek. Nem győzzük hangsúlyozni mennyire szép, intelligens, humoros a másik, tehát mindazt elismerni, amit értékesnek látunk benne. Ám az idő előrehaladtával a bókok lassan eltűnnek a kommunikációnkból. Sokkal többet vesszük észre, hogy miben rossz a másik, mint azt, amiben jó.

Pedig az elismerő szavak nem csak szerelmi kapcsolatainkban adnak önbizalmat nekünk, hanem az élet egyéb területein is. No persze főként akkor, ha nem mesterséges hízelgésről van szó, hanem érdek nélküli valódi dicséretről. A legtöbbünknél, pláne nálunk, nőknél, nem megszokott a szimpla köszönöm válaszként egy bókra. Sokszor nagyon is negatívan, hitetlenül vesszük tudomásul, mikor valaki valamiért bennünket elismer.

Valószínűleg ez neveltetésünkből is fakad, hisz sokan megkaptuk anyáinktól tanácsként, a „légy szerény” intelmét, amivel nincs is semmi baj. A gond azzal van, hogy jó néhányan félre értelmeztük ezt a tanácsot, s úgy hisszük, nem szabad a bókoknak örülnünk. Például ilyen helyzet az, amikor egy prezentációnkkal főnökünk igazán elégedett, mégsem tudunk felhőtlenül büszkék, lenni magunkra. Vagy amikor kedvesünk udvarol és bókol nekünk és egy kis hang máris azt suttogja, hogy csak hízelegni próbál, hogy ma este huncutkodhassunk.

Úgy tűnik, valami nagyon félrecsúszott, ha már nem ismerjük az érdek nélküli elismerő szavakat. Nehezen hisszük, hogy vannak olyanok, akik szimplán csak el akarják felénk ismerni, hogy valamit bennünk pozitívnak látnak. A paradox az az egészben, hogy ennek ellenére nagyon vágyunk az elismerő szavakra. Mégis, mikor megkapjuk, valahogy nem úgy reagálunk, mint ahogy azt szeretnénk valójában.

Talán az is baj, hogy mi sem ismerünk el másokat. Na, nem azért, hogy hízelegjünk, hanem azért, hogy ha a másikban látunk, észlelünk valamit, amit mi értékesnek látunk, őszintén adjuk is tudtára. A pozitív megerősítésnek nagyobb ereje van az emberek kommunikációjában, mint azt gondolnánk. Ha szokásunkká tesszük, akkor azt fogjuk észrevenni, hogy az emberek nyitottabbá válnak körülöttünk.

Bezárult és elferdült világunknak hála, sokan irigyek egymásra. Azért mert hosszabb a lába, szebb az arca, jobb a munkája, izgalmasabb az élete a másiknak. Mindig, mindent és mindenkit összehasonlítunk a saját környezetünkkel és magunkkal. Pedig mind mások vagyunk és mindenki úgy jó, ahogy van. Egyediségünk, tudásunk az, ami azzá tesz bennünket, akik vagyunk. Mindig lesz olyan, aki szépnek és okosnak fog látni bennünket és olyan is, aki pont az ellenkezőjét gondolja majd rólunk.

A legnagyobb baj az, hogy sokszor esünk abba a hibába, hogy mindig másoktól tesszük függővé önértékelésünk. Annak ellenére is, hogy azt sem tudjuk kezelni, ha valaki bókol nekünk, vagy elismeri érdemeink. Jól példázza egy statisztika is, amelyben felmérték, hogy jobban szeretünk bókot kapni, mint ajándékokat. Többet ér, az őszinte elismerés, mint egy Rolex karóra. Néhányan talán rázzák a fejük. De tényleg egy drága ékszer az, ami kifejezi valaki gondolatait, érzéseit, vagy a szavak és azok mögött a tettek, melyekkel igazolják azok valódiságát is?

Szóval bókot kapni és adni jó. Szebbé lehet tenni vele a napunk és erősebbé a saját és mások önbizalmát is. Motivációs eszközként is megállja helyét, legyen szó magánéletről vagy éppen a társadalmi szféráról. Még többet akarunk majd kihozni magunkból, ha elismernek bennünket, ami még jobb eredmények eléréséhez vezet a továbbiakban. Magyarán mindenki jól jár! Hiszen ha őszinte és személyünkre, munkánkra specifikus bókot kapunk, az erőt ad a folytatáshoz! Tehát bókra fel! Ismerjük el egymást és köszönjük meg (és próbáljunk valóban örülni), ha valaki valamit értékesnek talál bennünk!

Ezért vannak irracionális gondolataink.

eenGondolataink váltják ki érzelmeink. Így a pozitív gondolatok pozitív érzéseket, míg a negatív gondolatok negatív érzéseket keltenek bennünk. Az, hogy milyen konzekvenciát vonunk le, az egy adott helyzetre való rálátásunkból fakad. Ezzel pedig az a baj, hogy hajlamosak vagyunk irracionálisan gondolkodni.

Az irracionális gondolatok elferdítik ítélőképességünk. Nem tudjuk őket kontroll alatt tartani, s ezekért különböző önértékelési problémák a felelősek. Ilyen a perfekcionizmusra való hajlam, a teljesítmény kényszer, az alacsony önbecsülés, a felelősség hárítás és az alacsony ingertolerancia szint.

Ami közös bennük az az, hogy mind mögött egy kényszeresnek mondható „követelmény” áll önmagunkkal szemben:

  Feltétlenül szükséges számomra, hogy mindenki kedvesnek/szerethetőnek tartson.

Vagyis mindenkivel jóban kell lennünk, mert ha nem, összedől a világ, nem érezzük magunkat értékesnek. Pedig egyszerűbb és racionálisabb lenne szembe nézni a ténnyel, hogy nem kell és nem is lehet mindenkinek a szimpátiáját elnyerni.

   Nem szabad egyetlen hibát sem vétenem, máskülönben értéktelen alak vagyok.

Perfekcionizmusra való hajlam és teljesítménnyel összefüggő szorongás a kiváltója e gondolatnak. Az egyén saját értékességét, csak prezentációs képességével és a mások értékelésével tudja összekötni. E gondolat racionálisra váltása úgy lehetséges, ha fel tudjuk mérni reálisan saját képességeinket, felelősséget vállalunk tetteinkért és tanulunk hibáinkból.

  Néhány ember rossz és ezért meg kell bűnhődniük.

Hajlamosak vagyunk ítélkezni mások felett. Ezért is törnek ki vallási háborúk, s olyan viták, melyek végezetes konfliktusokba torkollnak. Sokkal logikusabb és ember barátiabb lenne, ha megtanulnánk különválasztani az ember személyiségét és tetteit.

 Egyáltalán nem tudom elviselni, ha a dolgok nem úgy mennek, mint ahogy azt én szeretném.

Aki így gondolkodik annak, alacsony az ingertolerancia küszöbe. Meg kell értenünk, hogy nincs tragédia, ha valami buktató állja utunkat. Sőt, az akadályok segítenek emelni tűrőképességünk szintjén.

  Alapvetően sosem szoktak velem rossz dolgok történni. Nem tehetek róla.

Úgy gondoljuk, hogy sosem vagyunk hibásak semmiért. Mindig mások tehetnek a rosszról és így tovább. Vagyis nem tudjuk és nem is akarjuk vállalni a felelősséget semmiért, és éppen ezért ha mégis valami rossz történik, azt nem is tudjuk kezelni. Meg kell tanulni életünk felett nagyobb kontrollt gyakorolni.

  Mindig a lehető legrosszabbra készülök.

Vagyis minden bokorban ott lapul a veszély. Minden zsírcsomó egy végzetes betegséget jelent és így tovább. Sohasem látunk boldog jövőt, csak keserűséget, fatális balesetet. Nagyon nagy szükség van arra, hogy elsajátítsuk a „Ne aggódj hitelben.” mentalitást.

  Lehetőség szerint mindenféle felelősségvállalást mellőznöm kell és kikerülni a nehézségeket. Ha nem csinálok semmit, nem vétek hibát sem.

Ha mindig kitérünk a nehézségek és a felelősségvállalás elől, akkor nem tudunk fejlődni. S ha nem tanulunk semmiből, akkor egyre nehezebben toleráljuk, ha valami nem úgy alakul, mint ahogy vártuk. Sokkal célravezetőbb lenne, ha a felmerülő problémákat inkább kihívásnak értékelnénk.

  Teljes mértékben másoktól függök. Egyedül nem lennék képes semmire.

A minimális önbecsléssel rendelkező emberek nem mernek egyedül döntéseket hozni, s azt hiszik, hogy ha párjuk elhagyja őket, akkor az egész életüknek sincs értelme. Ilyen gondolkodásmódnál fontos szem előtt tartanunk saját függetlenségünket és minél távolabb kerülni az olyan emberektől és szituációktól, amelyek függőséget okoznak.

  Életem legnagyobb részét a múltam határozza meg.

Valószínűleg ez az egyik legveszélyesebb irracionális gondolat, melyet egy vagy több múltbéli negatív tapasztalat teremtett. Kifogás ahhoz, hogy miért is nem tudunk változtatni, pl.: Aki szegénynek született, az szegényen is hal meg és így tovább. Meg kell tanulni előre nézni és életünkért nagyobb felelősséget vállalni.

  Le kell vennem mások válláról minden terhet, amennyire csak lehetséges.

Önzetlenül segíteni jó dolog. Ám előfordul, hogy mások terhének átvállalása azt a célt szolgálja, hogy megfutamodjunk saját bajunk elől. Ha a magunk bajával nem törődünk, akkor nem tudunk kilábalni se belőle, és azzal, hogy másoktól átveszünk minden terhet, ők sem fognak nagyobb önállóságra szert tenni és a problémákat sem fogják tudni megoldani.

  Minden problémára tökéletes megoldást kell találnomirracion

Vagyis addig nem teszünk semmit, amíg meg nem találjuk a tökéletes megoldást. Ebből kifolyólag aztán előfordul, hogy meg sem próbálkozunk semmivel, vagy annyi féle megoldás jár a fejünkben, hogy nem tudunk választani közülük és ezért bukunk el. Be kellene látni, hogy esendőek vagyunk, ezért tévedhetünk is, és sokszor jobb, ha csak félútra jutunk el, mintha el sem tudtunk volna egyáltalán indulni.

  Nem élhetek bizonytalanságban.

Vannak emberek, akik igyekeznek minden lehetséges kockázatot számításba venni. Ők a biztonsági játékosok, akiket az alacsony ingertolerancia küszöb tart vissza a normális élettől. Sajnos bármennyire is a maximális biztonságra törekszünk, azt sohasem érhetjük el. Ezért aztán nagyon fontos lenne növelni ingertolerancia szintünk és nagyobb teret hagyni maguknak a tudatos kockázatvállaláshoz.

Negatív szemléletünk, irracionális gondolatainkból fakad. Így, ha az irracionális tévképzeteket felismerjük, akkor tudunk változatni is rajtuk. Esetenként előfordulnak olyan téves berögződések, melyek természetünk legmélyéről származnak, s ezért aztán képtelenségnek fog tűnni, hogy azon változtassunk. Ilyenkor ne felejtsük el, hogy kitartással, sokkal nagyobb eredményt lehet elérni, mint a belenyugvással.

A függőségek mentális háttere

66c05de8bc90b8185699d195b4b2fe01Minden függőség mögött ugyanaz a dolog áll. Az alacsony ingertolerancia küszöb, mely, ha belegondolunk egyáltalán nem is meglepő. Az már egy kicsit talán jobban, hogy mindez alacsony önértékeléssel párosul. Ráadásul egy olyan fals eszme képében, mely azt sugallja, hogy a függőséggel tudjuk csökkenteni szeretetéhségünket és elfeledkezhetünk arról a tényről, hogy mennyire szeretnénk, ha szeretnének bennünket.

Legyen szó dohányzásról, alkoholizmusról, drogfogyasztásról, szerencsejáték és szex függőségről, a kiváltó ok azonos. Nehezen toleráljuk, ha valami nem úgy van, mint ahogy azt szeretnénk, s ezért hogy csökkentsük csalódottságunkat, valami olyanhoz nyúlunk, mely látszólag feledteti gondunk. Ezzel a húzással az eredeti gondot (kívülről nézve) kikerüljük, de helyette (vagy sokkal inkább mellette) egy újat generálunk magunknak. Egy olyan függőség formájában, mely aztán meghatározza viselkedésünket a stresszes szituációkban.

Az, aki valamilyen függőségben szenved, nem érzi jól magát a bőrében. Ráadásul úgy véli tehetetlen a lelkében és testében végbemenő kellemetlenségekkel szemben. Olybá tűnik számára, hogy a függősége kiutat kínál neki ahhoz, hogy kitérjen a problémák elől. Még ha tudatában is van annak, hogy amit tesz az káros rá és környezetére is nézve, irracionális gondolatainak hála, meg tudja magyarázni tetteit.

 Lássunk néhány tipikus téveszmét, melyet a függők táplálnak, s hogy hogyan lehet azokat átformálni!

  • Semmit sem tudok a függőségem ellen tenni.

Ez a gondolat abból származik, hogy azt gondoljuk, nem vagyunk képesek abbahagyni annak a szernek a használatát, melyet már egy ideje igénybe veszünk. Akkor sem, ha már nagyon rosszra fordultak körülöttünk a dolgok, sőt akkor még inkább a függőségünk rabjává válunk. Az a téves képzetünk van ugyanis, hogy erősebbé, ellenállóbbá tesz bennünket más problémákkal szemben. Pedig a valóság az, hogy egyre inkább sebezhetővé és gyengévé válunk. E mellett még azt is elkönyveltük magunkban, hogy azon, hogy dohányosak, piások stb. vagyunk, már nem tudunk változtatni. Pedig az, hogy a múltban nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, az nem jelenti azt, hogy akkor most sem tudunk.

  • Teljes mértékben függők az alkoholtól, drogtól, gyógyszerektől, stb. Nem tudok az anyag nélkül meglenni.

Amikor teljesen tudatában vagyunk annak, hogy függők vagyunk, akkor elkezdjünk magunknak bizonygatni, hogy miért is nem hagyjuk abba. Ilyen az a gondolatsor, mikor arra hivatkozunk, hogy a függőséget okozó eszköz nélkül rosszul fogjuk érezni magunkat. Ezen a módon aztán képesek is vagyunk saját magunknak egy komplett pánikrohamot generálni. Ez pedig egy nagyon irracionális gondolat, lássuk be, mert abba, hogy abbahagyjuk az ivást, drogozást, stb. még nem fogunk belehalni. Természetesen az első napokban az elvonási tünetek valóban rosszak. De amint eltelik egy nap, majd kettő, három, négy, egyre jobban és egyre erősebbnek fogjuk érezni magunkat. Ez a mentalitás (a kitartás) az, mely az alacsony ingertolerancia küszöb legnagyobb ellensége.

  • Egy függő, mindig függő marad.

Ez egy rendkívül egészségtelen és irracionális gondolat. Sehol nincs az megírva, hogy az, aki egyszer függő lett, az egész életében az is marad. Ha így gondolkodunk, az azt jelenti, hogy minden reménnyel felhagytunk, amely abban segítene, hogy hinni tudjunk a gyógyulásban. Igen, nehéz lesz leszokni a függőségről, de egyáltalán nem lehetetlen. Minden függőségnek két oldala van. Az egyik a fizikai, a másik a lelki része. Fizikailag megszabadulni a függőséget kiváltó dologtól, nem olyan nehéz. Lelkileg már kicsit nehezebb, mert ahhoz utána kell gondolni, hogy mi elől menekültünk bele a függőségbe és azzal szembe kell nézni (és más módot kell találni, hogy megoldjuk gondjaink). Itt van óriási szükség az ingertolerancia küszöb emelésére és a kitartásra!

  • Értéktelen alak vagyok, azért, mert függő vagyok.  

Maga a gondolat több okból is irracionális. Például azért, mert attól, hogy függők vagyunk, még nem kell élve elásnunk magunkat. Sohasem vagyunk csak  drogosak, piások, szerencsejáték függők stb. Nem szabad elfelejteni, hogy az, amit csinálunk (iszunk, szívunk, cigizünk, stb.) nem egyenlő azzal, akik vagyunk. Ha így gondolkodunk, akkor egy másodlagos szimptómát is generálunk magunknak, ami nem más, mint hogy úgy érezzük, lenézettek vagyunk mások által. A legtöbb függő, úgy látja, hogy ellenszenvet vált ki az emberekből függőségével, s ez még inkább arra ösztönzi, hogy függő maradjon (ha már úgy is mindenki utálja).

Ahhoz, hogy változtatni tudjunk káros szokásainkon, tudatosítani kell néhány dolgot magunkban. Például azt, hogy a függőségeinket elhagyni valóban nehéz, de ez még nem jelenti azt, hogy lehetetlen is. Rengeteg embernek sikerült már, akkor nekünk miért ne menne? Ráadásul, ha sikerül, sokkal erősebbek leszünk, mint amilyenek korábban voltunk, s a kitartás, a hit, az akarat az élet minden területén a segítségünkre lehet. A család, a barátok, a hozzánk közel álló emberek kerülését, felejtsük el. Ne szégyelljük magunkat függőségünkért, mert az csak másodlagos szimptómát fog előidézni, ami elidegenít bennünket mindenkitől. Ha visszaesünk, akkor azt ne könyveljük el totális bukásnak. Csak tartsuk szem előtt a célunk (a leszokást) és folytassuk a küzdelmet magunkkal.

Ahhoz, hogy lelkileg is megszabaduljunk a függőségtől fontos rájönni, hogy mi vezetett oda. Önértékelésbeli problémák, szeretetlenség, s ezeket milyen irracionális téveszmék hívtak elő. Nem lehet eléggé hangsúlyozni mennyire fontos, hogy felhagyjunk a tökéletes emberről szóló ábrándjainkkal. Nem lehet és nincs is rá mód, hogy mindenkinek megfeleljünk, és nem is kell. Ne éljünk a múltban, hanem menjünk előre. Mindig a jelen pillanatban élünk, ezért mindig van döntési lehetőségünk.

Előítéletek: A szexizmus

b75cf2bdf8dce70b1864ffdd054544cbManapság, ha egy nő nyíltan kikéri magának, hogy hogyan bánik vele némely férfi, az már egyből feminista. Csak azért, mert nem tűri el szó nélkül mosolyogva, ha atrocitás éri. Míg a férfiak egy része már kezdi ezt megérteni és igyekszik normálisan viselkedni a nőkkel, addig a másik rész, még közel sem vall ilyen nézeteket. Egyre inkább úgy tűnik, hogy van egy szakadék az emberek egymáshoz való hozzáállásban, amely egyre csak növekszik.

Nevezhetjük ezt szexizmusnak, hatalommániának, tiszteletlenségnek, vagy aminek csak akarjuk, a lényeg az, hogy vannak olyan férfiak még szép számmal, akik nem becsülik a nőket. Igaz, főként az idősebb korosztályra jellemző ez a fajta mentalitás, bár azért a kor nem feltétlen mindig a legmeghatározóbb ebben. Sokkal inkább a neveltetés az, ami megadja egy ember hozzáállását az ellenkező nemhez, aminek persze semmi köze ahhoz, hogy milyen tanultsági szinttel rendelkezik. Az, hogy valaki mit tanult és látott otthon és közvetlen környezetében sokkal többet számít, mint hogy van e diplomája.

Bizonyítja ezt az is, hogy a szexizmus globális méretű. Előfordul szegény és gazdag társadalomban is, tehát a vagyon sem mérvadó. Lehet szexista egy nő is, szóval még csak nem is férfiúi „kiváltság”. Nem lehet csak egyik vagy másik nemre vonatkoztatni állításokat ebben a kérdéskörben, mert ennél azért összetettebb dologról van szó. Amit biztosan el lehet mondani erről a jelenségről az az, hogy károsan befolyásolja kapcsolatainkat és azoknak alakítását minden esetben. Annál is inkább, mert ezeket aztán továbbadjuk a következő generációnak, s ez csak a távolodást segíti, nem az összefogást, (aminek pedig nagyon fontos szerepe lenne a társadalom további formálódásában).

Persze az, aki hatalommal rendelkezik, hajlamosabb a szexizmusra. Főként, ha pénzen vett már igénybe bizonyos szolgáltatásokat. Minél nagyobb vagyona van valakinek, annál inkább veszítheti el az emberek megbecsülésének képességét. Hiszen, ha elfelejti körülötte mindenki a nem szócska használatát (mert vagyona és hatalma van), akkor az emberek ennek a ferde szemléletnek a gyakorlásában segítik. Nyílván ez csak egy fajta szexistát takar, de tagadhatatlanul az ilyen ember, az egyik legnépszerűbb fajta. Főként, mert sokan ismerik, vagy legalábbis már hallottak róla. Akinek pénze van, legyen az nő vagy férfi és ehhez még hatalma is, hamarabb képes elveszteni a kontrollt az emberekkel való tiszteletteljes bánásmódja felett. S ebben az a leggusztustalanabb, hogy ezek az emberek először rendkívül nyájasak, udvariasak ugyanazzal az emberrel, akit aztán megaláznak, amint betöltötte szerepét, amit ők elképzeltek neki.

A szexizmushoz természetesen egy sor másfajta tényező is párosul, ami végtelen számú helyzetet teremthet a dolog elharapózására. Például az, akinek az anyja az egyik ősi mesterséget űzi, nagyobb eséllyel nem fogja becsülni a nőket semmire sem, mint az, akinek az anyja megbecsült helyen van apja oldalán. Tovább fokozván a negatív kimenetelt, a szexista magatartás a gyermekre is átragad saját apjától/anyjától. Belőle nagy eséllyel válik aztán olyan ember, aki valósággal megveti a másik nemet, s (tudat alatt) nem tiszteli önmagát sem, nemhogy társait. Persze előfordul, hogy a szexizmus ártalmatlannak tűnő megjegyzésben mutatkozik, amely alig érhető tetten. Ilyen eset például az olyan, amikor az idősebb korosztályt képviselő férfiú elég hangosan és nyíltan hangoztatja, hogy egy nő akkor nő a szemében, ha vannak kidomborodó adottságai.  sex

Ez ugyanúgy szexista megnyilvánulás, mint az, amikor egyik munkatársunk bizalmasan megpaskolja a fenekünket (anélkül, hogy erre a fajta bánásmódra valaha is adtunk volna engedélyt). Igaz, az egyik ma már jobb helyeken szexuális zaklatásnak minősül, de ha belegondolunk a vékony (vagy fiús alkatú) lányoknak/nőknek a másik feltevés is sértő, sőt van hely, ahol már ez is zaklatásnak minősül. Persze nem meglepő, hogy így állnak a dolgok, mert az egyenjogúság, még gyermekcipőben jár. Tanuljuk, hogyan ne legyünk előítéletesek, s hogyan fogadjuk el az emberek sokszínűségét, több-kevesebb sikerrel. Ugyanezen az alapon aztán az a nő is szexista, aki nem meri az apára bízni a kisbaba pelenkázását, „mert az férfi”. Tehát elmondható, hogy bár nagyobb számban fordulnak elő a férfiak közt szexisták, de azért akadnak a nők közt is…

Van még bőven mit tanulni mindkét nemnek arról, hogy hogyan ne nézzük a másikat tárgynak, alkalmatlannak, okosabbnak, butának, kevesebbnek, többnek csak azért, mert a másik nem táborát erősíti. Sőt, ha jobban belegondolunk talán nem ártana az iskolákban tanítani ezt, hogy az alapok legalább el legyenek ültetve a gyermekek fejében. Emlékszem, a mi időnkben már volt konyhai alapismeret és műszaki alapismeret fiúknak és lányoknak is. Ez egy jó kezdet volt, de természetesen közel nem elég ahhoz, hogy ne váljanak a gyerekekből szexista felnőttek később. Igaz, otthon kellene kezdeni, s olyan közeget teremteni, ahol nem baj, ha a fiú Barbie babát akar, és a kislány kisautókkal játszik.

Persze mindez engedélyezése még mindig nem helyettesíti a tiszteletteljes és normális kommunikációt a családban, melyben az anya és az apa egyaránt becsüli a másikat. S akkor még nem is beszéltünk a média hatásáról (ami nem semleges, akárki akármit mond is), hiszen az emberek tárgyiasítása, bizonyos szerepek arcunkba tolása még mindig ott vannak az orgánumokban. A saját törvényhozóink is olyan dolgokkal értenek egyet, ami evidensnek kellene lenni, hogy helytelen, nem pedig nyíltan kiállni annak létjogosultsága mellett. ( A legemlékezetesebb eset: Mikor egy parlamenti képviselő azt mondta, hogy igenis joga van verni az asszonyt). Szóval rengeteg dolog lenne ezzel az egésszel még, ahhoz, hogy az emberek fejében rendet tegyünk e témakörben.

A szexizmus rossz, s nem kellene, hogy tolerálható legyen. Hajlamosak vagyunk elnézni bizonyos dolgokat csak azért, mert valaki férfi vagy nő. Pedig az egyenjogúság akkor lenne az igazi, ha nem tűrnénk tovább semmilyen formában, hogy az emberek egymást meghatározott szerepek szerint határozzák meg. Ma már nem kellene, hogy bárki azt gondolja, hogy egy férfi papucs, csak azért, mert vállalja, hogy ő marad otthon a kicsivel gyesen, míg a nő, tovább dolgozik. Vannak modellek a világban arra, hogy az egyenjogúság igenis működőképes lehet. Ahol az anya is és az apa is lehet otthon a csemetével hetente egy napot a munkavégzés helyett.

Reméljük ez a modell végül elterjed a világon, s egy nap eltűnnek a szexista tévképzetek. S már csak a történelemkönyveink hasábjain értesülhetünk arról, milyen volt az élet, azelőtt, hogy a társadalom megtanult volna egyenlőségben gondolkodni.

Az érzelmi anorexia

erz-anoAz érzelmi anorexia a szeretet és az intimitás túlzott űzéséből ered, vagyis javarészt a szexuális és szerelmi függők és azoknak társai szenvednek tőle. Egyrészről (ön)büntető, másrészről védekező mechanizmus, amivel egy trauma újraindukálását próbálja az egyén elkerülni, s éppen ezért, az elutasítástól való félelemből táplálkozik. Érzelmi kötődési rendellenesség, mely önmagunkban és/vagy a partnerünkben való csalódásban mutatkozik meg. Ezért megvonunk magunktól és a másiktól mindenféle érzelmet, mert úgy érezzük olyat tettünk, vagy tettek ellenünk, amiért szenvednünk kell.

Amikor olyanok bántanak bennünket, akikben feltétel nélkül megbíztunk, akkor személyiségünk és ítélőképességünk eltorzul. Tekintet nélkül arra, hogy volt-e valamilyen prekoncepciónk arra, hogy milyen forgatókönyv szerint szeretnénk megélni a szeretetet, a szerelmet, a szexualitást, a lényeg az, hogy visszahúzódunk a csigaházunkba, hogy egy kicsit biztonságba tudjuk magunkat. Mivel olyat kaptunk, amit nem vártunk, mély sebeket szerzünk, melyek megváltoztatják egy időre az emberekhez való hozzáállásunk. Ez sokunknál előfordulhatott már, de általában előbb vagy utóbb ki is lábalunk belőle.

Ezzel ellentétben az érzelmi anorexiának sokkal mélyebb és régebbi okai vannak. Az intimitásban és a szerelemben való csalódás csak egy a sok közül (mely sokszor „csak” egy triggert indít be), a lényeg azon van, hogy büntetni akarjuk magunkat és/vagy a másikat. Az e fajta személyiségzavarból lehetséges a gyógyulás, de időbe kerül. Szembe kell azzal a traumával nézni, amely előidézte a betegséget, és az, lelkileg is szellemileg is megterhelő.

Azért is, mert a legtöbb esetben kora gyermekkori traumák állnak a háttérben. Érzelmi és vagy fizikai abúzus olyantól, aki hozzánk közel állt, s ez örökre egy stigmával lát el bennünket. Lehet neveltetésbeli hiányosság, melyben az lett tanítva, hogy mindig helyezzük előre az értelmet az érzelemnek. Minden esetben azt az üzenetet kaptuk, hogy a felnőttnek nem illik kimutatnia az érzelmeit, s csak akkor kapunk dicséretet, ha tudjuk kontrollálni érzelmi megnyilvánulásaink.

Mint ahogy az étkezési rendellenességnél, itt is éheztetjük magunk (csak itt) az érzelmeket vonjuk meg szívünktől. Valószínűleg gyermekkorunk óta csináljuk már, hogy elfojtjuk magunkban, azt, amit érzünk, illetve úgy véljük, nem érdemeljük meg a szeretetet. Sok esetben magával a szeretet definiálásával is gondjaink vannak. Ugyanis, a megfelelési kényszert azonosítottuk a szeretet kimutatásának és elnyeréséhez szükséges eszköznek.

Mindezek után talán nem is meglepő, hogy amikor tini korunkban elkezdünk randevúzgatni, szinte az első pillanattól kezdve képesek vagyunk megjátszani magunkat. Azt adjuk, amiről azt gondoljuk, hogy várja tőlünk a másik, még akkor is, ha az önmagunk megtagadásával is jár együtt. Esetenként előfordul, hogy miután érzelmileg nem tudunk közel kerülni a másikhoz, így az intimitásban próbáljuk meg azt minél többször teljesíteni. Vagy a szerelem első stádiumát akarjuk folyton csak átélni, (magas endorfin szint, eufória), s miután az elmúlik, elvesztjük érdeklődésünk, s megyünk is újra portyázni.

Létezik egy tanulmány, mely azt taglalja, hogy minden függőség mögött a szeretetre vágyás áll. Elgondolkodtató meglátás, s ebben az esetben biztos, helyt is álló. Hajlamosak vagyunk kivetíteni másokra saját szükségleteink. S ha nem tudjuk azokat megfogalmazni, akkor átadjuk mások kezébe a döntés jogát ahhoz, hogy ők mutassák meg, nekik mit jelent a szeretet, (ami sokszor nem azonos a mi elképzeléseinkkel, de mikorra erre rájövünk, már újabb sérüléseket szereztünk).

Nem meglepő módon, ha nem tudjuk, milyen érzelmi szükségleteink vannak, akkor bármit megteszünk azért, hogy valaki azt kitalálja helyettünk. S ha a vele szemben támasztott prekoncepcióink nem hozzák azt, amit vártunk, iszonyú sebeket szerzünk, azért, mert még jobban megtagadtuk és elnyomtuk saját érzéseink és vágyaink, csak, hogy valakinek megfeleljünk. Ilyenkor az egyetlen biztosan beazonosítható érzelem a csalódás. Amit lehetőség szerint el akarunk innentől kezdve kerülni, hiszen a benne lévő negatív érzéseinkkel sem tudunk mit kezdeni, pláne nem feldolgozni.

Az érzelmi anorexiának, mint minden más betegségnek is, fokozatai vannak. Van, akinek egészen felnőttkora derekáig nincs is tudomása róla. Másoknál időleges, és egy számukra fontos személy iránti bizalmuk és szeretetük elvesztésénél kezdődik. S vannak, akik egész gyermekkoruktól kezdve a szűk családjukon kívül nem képesek másokkal érzelmi kapcsolat kialakítására, mert szüleik azt sugalmazták nekik, hogy rajtuk kívül nincs senki, akihez érzelmileg kötődniük kellene. anor

Az biztos, hogy olyan fiatal kori sérülésekhez köthető az e fajta zavar, melyek nem lettek feloldva. Téves következtetéseken alapul, s egy tudatalatti önbüntetési folyamatban összpontosul. Biztosan találkoztunk már olyanokkal, akiktől azt kérdeztük (vagy éppen tőlünk kérdezték), hogy: „Te szeretsz szenvedni?!” Nos, ők nem is olyan biztos, hogy mazochisták (a közhiedelemmel ellentétben), hanem érzelmi anorexiások, akik letagadják valódi érzelmi szükségleteik.

Az, aki mély érzelmi sebeket kapott (függetlenül attól, hogy mikor), az könnyen válhat érzelmi anorexiássá. Ugyanis nagyon könnyű azt a következtetést levonnia, miután semmibe vették érzelmeit, hogy azoknak nincs is létjogosultsága. Olykor egy trigger észrevétlenül bújik meg tudatalattinkban, mindaddig, amíg valaki/vagy valami be nem kapcsolja nekünk. S mi egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy sorra tagadjuk meg valós vágyaink, érzelmi szükségleteink, (jobban, mint korábban, bármikor).

A rendezetlen érzelmi problémák, pedig egyre csak éhesebbé tesznek. Ezért kell komolyan venni az érzelmi anorexiát, s szaksegítséget kérni. Fontos, mert az érzelmi anorexiás tovább súlyosbít(hat)ja betegségét (ha nem kezelik) oly módon, hogy végül már semmiféle érzelem kimutatására és/vagy elfogadására nem lesz képes. Aminek egyenes következménye az lesz, hogy egy tisztán racionális és rideg emberré válik, aki szenved attól, hogy nem szeretik és ő sem tudja már, hogyan tudná önmagját jól szeretni.

Első hullámos szüfrazsettek: Lucy Stone

lucy_stone_in_bloomersLucy Stone amerikai szüfrazsett és abolicionista, aki harcolt a rabszolgatartás ellen, a nők választójogáért, és létrehozta másodmagával az amerikai Nők Lapját. Az 1800-as évek közepén éppen hogy csak térd alá érő szoknyát húzott, ami alatt buggyos nadrágot viselt, ami már önmagában elég nagy botrányt kavart.

Lucy Massachusetts-ben született 1818-ban, hat fiútestvér mellé. Hamar kitűnt bátyjai közül kivételes intelligenciájával, de ez csak arra volt elég, hogy mint sok más lány kortársai közül, tanár lehessen belőle 16 éves korától, miközben testvérei egyetemre járhattak. Édesapja megtagadta tőle az anyagi támogatást, mely Lucy-t mélységesen felháborította, s eltökélte, hogy tanári fizetéséből igyekszik pénzt gyűjteni oktatására. 25 éves korára elegendő pénz gyűlt össze, s beiratkozott az egyetlen egyetemre, ahol nőket is oktattak.

29 éves korára elvégezte tanulmányait, és mind Massachusetts-be és Ohio államban ő lett az első nő, aki diplomát szerzett. Miután megszerezte a diplomát nyilvános előadásokat tartott a rabszolgatartás eltörléséért és a nők választási jogáért. Ez keltette fel figyelmét a rabszolgatartás elleni mozgalom vezetőjének William Lloyd Garrison-nak, aki hallotta egyik nyilvános beszédét, s utána felkérte, hogy legyen tagja szervezetének.

Így aztán 1847 őszétől minden hétvégén az eltörléspárti mozgalom szószolójaként, míg hét közben a nők választási jogáért harcolt Lucy. Mint minden eltörléspárti nőt, így őt is érték fizikai és szóbeli támadások, ő mégis hamarosan a legkedveltebb szónok lett, országszerte. Egy alkalommal a kongregációs templomban is méltatatták latin és görög fordításait a Bibliából, mert ő azt állította, hogy egyes pontok rosszul vannak fordítva és a nőket szándékosan alacsonyabb rendűnek állítják be, mint azt a szent könyv írja valójában.

1850-ben, két évvel a Seneca Falls nevezetű nőjogi egyezmények létrejötte után, Lucy összehívta a Massachusetts-be élő nőket, hogy ismertesse velük jogaikat. Szónoklata megjelent a nemzetközi sajtóban is, melynek hatására 1850 és 1855 között keresztül-kasul bejárta Amerikát és eljutott Kanadába is. Körútja során találkozott Henry Blackwellel, aki két éven át kitartóan udvarolt neki, mire sikerült meggyőznie, hogy létesítsenek egy egyenlőségen alapuló házasságot.

A javaslata az volt, hogy hagyjanak ki esküjükből, minden asszonyokhoz illő engedelmességgel kapcsolatos szövegrészt és tiltakozzanak a házassági törvény ellen oly módón, hogy Lucy megtartja lánykori nevét. Később erről azt mondta: „A nevem az identitásom része, és azt nem szeretném elveszíteni.” 37 éves házasságuk alatt két gyermekük született, melyből Alice lányuk maradt életben, aki édesanyja nyomdokaiba is lépett. 1858-ban második terhessége során emlékeztette Amerikát a „Képviselet nélkül nincs adózás” elvére, így mikor hatalmasra duzzadt a ki nem fizetett adója, házát elárverezték.

usawjournalA polgárháború után Kansasbe ment, hogy választójogért kampányoljon, majd a New Jersey-i női választójogi mozgalom elnöke lett. Segített a New Englandi mozgalom megalapításában, majd 1869-ben családjával Bostonba költözött. Ugyanebben az időben dolgozott az Amerikai esélyegyenlőségi szövetségben is. Ekkor érte egyik legnagyobb csalódása, mikor jó barátja Anthony Stanton a választójogokat csak a fekete férfiaknak indítványozta (ugyanis félt mindkét nemre vonatkozóan kérni jogokat) és azt el is fogadták.

Stanton a nőknek is ígért kampánya során választójogokat, ezért mikor csak a fekete férfiakért kampányolt végül örökre összeveszett Lucy-val. Annyira, hogy Lucy kilépett az mozgalomból és újat alapított és létrehozta az első Nők Lapját, mely tekintélyes ismertségre és elismerésre tett szert. A lap hosszú fennállása alatt segített a nők jogainak széles körben való elterjesztésében, ami hatással volt a nők önmagukért való kiállásáért folytatott küzdelem felvállalásában.

Lucy 1893-ban mondott utoljára beszédet Kolumbiában, ahonnan üdvözletét küldte az Amerikai női választójogi szövetségnek, de már nem figyeltek rá. Anthony Stanton és társai, már más utakon jártak, mint ő, de Lucy munkássága, melyet a nőkért tett, nem maradt ismeretlen. Miután ugyanebben az évben meghalt, lánya folytatta munkásságát, majd 1930-ban publikálta anyjáról szóló életrajzi könyvét.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!