Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Nem vagy tökéletes; és nem is kell annak lenned.

Olykor nehéz úrrá lennünk rossz kedvünkön és fel- felbukkanó negatív képzeteinken. Néha felülkerekedik rajtunk az önvád, az önsajnálat, és a lelkiismeret furdalás. Azt gondoljuk, hogy egyes hibáink nem megbocsáthatóak, s ezért önmagunk felett ítéletet mondunk. Azért, mert azt hisszük csak a tökéletesség vihet bennünket a „mennyországba”, s ha erre nem vagyunk képesek, akkor csak a pokolban élhetünk.

Belénk rögzült számtalan értelmetlen képzet életünk során. Elhittük, hogy a bűnös mindig elnyeri méltó büntetését. Hogy esendőségünk megbocsájthatatlan a tökéletes énképről kialakított világunkban, s depresszióba süllyedünk, mikor nem tudunk ezeknek a képtelen elvárásoknak eleget tenni. Önhittségünk nem ismer határokat. Hogy rávilágítsak kicsit, mire is gondolok, vegyük a következőt. Van egy fiú és egy lány, akik pár hónapja kapcsolatban élnek. Látszólag minden rendben, ám egy váratlan pillanatban a lány kiadja a fiú útját. A fiú elszomorodik (ez normális), mert azt remélte sokáig együtt lesznek, s mert nem hitte, hogy ez vele megtörténhet. Még hogy az ő útját kiadja valaki? Még hogy a másiknak ő nem elég jó?

Hiszen mindent, amit csak kért tőle a lány, teljesített. Levágatta a haját, (mert a lánynak a rövidebb haj tetszett), elvitte vacsorázni (pedig alig volt már pár forintja hónap végéig), de mindez kevésnek bizonyult. A lánynak nem kell. Elutasította őt. S ezért az irracionális gondolatok tömege zakatolni kezd fejében, mely fokozódik tovább az elutasítottságból fakadó szomorúságba (ami még természetes érzés) odáig, hogy már önmaga testi, szellemi, képességeit is megkérdőjelezi, amiért nem kell a másiknak (ez már az nem a normális fázis). Ily módon vagyunk képesek önmagunkat belelovalni tévképzetekbe. S minél tovább tesszük, minél képtelenebb dolgokkal bombázzuk elménk, annál biztosabban gabalyodunk bele önvádunk és önsajnálatunk kikerülhetetlenül naggyá váló hálójába.

2c450d23031aac06d1805ea8bcb352d1Pedig ha belátná a fiú, hogy igazából nem azért van kiborulva, mert a lány elutasította, hanem sokkal inkább azért, mert volt olyan önhitt, hogy azt hitte vele ilyen nem történhet, már egy fokkal előrébb jutna a lányból való kigyógyulás útján. Ha értené, hogy olykor minden jóakaratunk ellenére is fognak olyat tenni mások velünk, amit tényleg nem érdemelnénk meg, s nem azáltal akarnánk meghatározni önmagunk értékességét vagy silányságát, hogy mások hogyan bánnak velünk, a fiú már a következő hónapban, egy másik lánnyal randevúzgatna. Na de ehhez, hogy ez megtörténjen, fel kellene ismernie neki és mindannyiinknak, hogy emberek vagyunk, s éppen ezért esendőek, akik rosszul választanak olykor, rossz döntéseket hoznak, amiket fel kellene vállalnunk ahhoz, hogy a továbbiakban tanulhassunk hibáinkból, nem pedig kiválóságunkat bizonygatni tovább a történtek tükrében.

Hajlamosak vagyunk tökéletességről ábrándozni akár magunkról, akár másról van szó. Ennek okán önmagunkat vádoljuk és szánjuk és a tetejébe még büntetjük is, mert úgy hisszük tökéletes „Isteni” mivoltunkról alkotott elképzelésünkbe nem férhet bele sem kis, sem nagyobb botlás. Ezért ha mégis sor kerül rá, szisztematikusan elkezdjük magunkat büntetni valamilyen formában. Például vegyük azt az esetet, hogy egy hosszú házasság során a feleség egyszer félrelép. Nem tudódik ki, minden marad a régiben, de a nő lelkiismeret furdalással küzd, ám vallani nem mer. A férj érzi, hogy valami nincs rendben, s, hogy a nő szégyenkezik, ezért ő felveszi (öntudatlanul, de nagyon hatásosan) a büntető szerepkörét. Megalázza mások előtt, kapcarongyként bánik vele, s a nő mindezt szó nélkül tűri.

Úgy érzi, megérdemli, ami történik vele. Rosszat tett, s ez a büntetés érte. Hosszú éveken át nyeli le a megaláztatásokat, mert úgy hiszi büntette akkora, mely életfogytig tartó megtorlást kíván. Közben önértékelése, házassága, élete teljesen tönkremegy. Azért, mert belelovalta magát egy tökéletes emberről alkotott képbe, melyből ő kicsúszott egy óvatlan pillanatban, s ezért egész életét úgy kell élnie a továbbiakban, hogy elfogadja, neki csak a rossz jár. Hát mi ez, ha nem az önvád, önsajnálat, lelkiismeret furdalás legtipikusabb formája? Egyes tetteink azt bizonyítják, hogy nehezen akarjuk tudomásul venni, emberi esendőségünket. Hasonlatossá akarunk válni valamiféle idealizált álomképpel, mely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Mégis úgy teszünk, mintha lenne jogunk ítélkezni magunk és mások felett.

Ahhoz, hogy ezen túl jussunk el kell fogadnunk, hogy mindig lesznek tévedéseink, mindig lesz valaki, aki nem úgy szeret bennünket, mint mi őt, s lesz olyan is mikor nem az érdemeink szerint bánnak majd velünk. Ám ez nem katasztrófa, s nem is kellene ezek miatt önsajnálatba és önsanyargatásba süllyednünk. Minden érzésünk egy tudattalan téveszméből származik. Ha elkezdünk ezekre figyelni, akkor, lassan, de biztosan régi berögződéseinket felfedezve és átformálva meg tudjuk majd hozzáállásunkat a tökéletességről alkotott elképzelésünkről változtatni. Ehhez csak meg kell ismernünk és meg kell tudnunk érteni saját magunkat. S persze nem árt tudomásul venni azt sem, hogy tökéletlenségünk, emberi mivoltunk ékes bizonyítéka.

Különbségek lányok és nők között

Akármerre nézek, mostanában egyre több önbizalom hiányos, reményvesztett, labilis és kétségbeesett lányt látok környezetemben. Nem tudom, hogyan jutottunk idáig, hogy ennyire képesekké váltunk önmagunk sárba tiprására, hogy szeretet és figyelmet kapjunk a pasiktól, de nagyon nagy bajok vannak, az szemmel látható. Húszas, harmincas nők úgy viselkednek, (sokszor öltöznek is), mint a tini lányok. Nem sok erős, karakán és önmagát elfogadó Nő van, aki Nőként viselkedik. (Tisztelet a kivételnek.) Nem véletlen, hogy a filmipar is elkezdte újabban a Super Woman féle karaktereket éltetni. Valószínűleg ők is észrevették, hogy a nőknek szükségük van mintákra (még ha csak képregényből átmentett karakterek is azok), hogy végre érezzük magunkban azt a szupererőt, amit a női lét foglal magában.

Persze az igényekre mindig is a film, illetve a divat ipar reagált a leggyorsabban. Sokszor szinte látnoki képességekkel felvértezve éreznek rá az ott dolgozók, mi izgatja az embereket, vagy mire van éppen szükségük. Nekünk, lányoknak, főként arra jelen pillanatban, hogy megtanuljunk végre Nők lenni. Nem is akármilyenek, hanem olyan nők, akik erősek, akik képesek önmagukat elfogadni és józanul megítélni (erősségeivel és hibáival együtt), akik tudnak felelősséget vállalni tetteikért, és akik nem akarnak a pasik játékszerei lenni. 41b3e65c1faa59e62566c112fc938fd6

Főként azért nem, mert, szeretnénk végre Férfit magunk mellé, aki látja értékeink, s képes nőként kezelni bennünket. Ehhez pedig nekünk Nővé kell válni, ugyanis anélkül egy Férfi is csak játszani fog velünk, sosem fog bennünket komolyan venni. Azt hiszem főként ez az igény, akkor éled fel bennünk, mikor szerencsénk van (bár ki tudja mennyire jó ez nekünk) egy igazi férfival megismerkedni és rövidebb vagy hosszabb kapcsolatot kialakítani.

A különbség óriási, egy pasival és egy férfival folytatott ismeretség/kapcsolat közt, ami, ha egyszer véget ér, azért bizony nagyon sokáig fog fájni a szívünk. Ugyanis egy férfi képes felemelni egy nőt, boldoggá tenni, inspirálni és olyan vágyat mutatni, ami egész lényünkbe képes beleívódni, s lehetetlen kitörölni onnan. Főként, ha fél lábbal már a női létben vagyunk, de másik lábunkkal még a lányok útját járjuk. Ha utána találkozunk egy pasival, olyan egyértelmű differenciát tapasztalunk, amit előtte sohasem, s rájövünk, már nem tudunk lányok, lenni, mert megértünk a Női szerepkörre.

Ehhez pedig nincs más út, csak az, hogy megtanuljunk Nőként létezni, viselkedni. Persze ez nem azt jelenti, hogy akkor már csak tűsarkút és kiskosztümöt lehet hordani, ha kilépünk az utcára. Sokkal inkább egy sor régi gondolatmintát kell egyszer s mindenkorra elménkből kiradírozni, s felelősségteljesen cselekedni, élni, innentől kezdve a világban. Kezdvén onnan, hogy ha valakinek nem kellünk, az után nem rohanunk, nem alázkodunk meg, s főként nem könyörgünk a figyelméért. Hanem tiszteletben tartjuk döntését és továbblépünk, úgy, ahogy a másik tette, s hisszük, hogy ezután valami jobb következik.

Mikor becsukódik egy ajtó, az a baj, hogy sokszor rángatjuk a kilincset még egy ideig. Nem akarjuk elveszteni azt, amit az ajtó mögött találtunk, pedig akkor, mikor becsukódott az ajtó, már nem volt választásunk. Előfordul, hogy kérdezés nélkül csapnak be előttünk ajtókat. Mi pedig ahelyett, hogy konstatálnánk e tényt, s más ajtók felé merészkednénk, még mindig a régit akarjuk, mint egy kislány, aki nem tud lemondani a régi macijáról, hiába kaphatna helyette szebbet, jobbat.

Az a baj, hogy él bennünk egy tévképzet arról, hogy csak bizonyos emberek tehetnek bennünket boldoggá. Amikor valaki megmutatja milyen a felnőttek világa, akkor azt hajlamosak vagyunk, azzal az egy illetővel azonosítani, s azt képzelni, hogy nála különb nem is létezhet számunkra. Ilyen az első szerelem is, s ilyen az is, mikor már nagyon szeretnénk nőként létezni, s egy férfit sodor az utunkba az élet. Azért, hogy vegyük észre valódi kívánságaink, nem pedig azért, hogy egyetlen személyre borítsuk rá minden álmunk tárgyának szerepkörét.

Ilyenkor kezdik azt hinni a lányok, ha egyszer találkoztak egy férfival, aki ki tudta hozni belőlük a Nőt, hogy ő lehet az egyetlen, az igazi számukra. Nem tudják, mert ilyennel még nem találkoztak, hogy csak egy gyakorlott „úriemberrel” volt dolguk, s az bizony hogy elment, azért van, mert neki már máshol van dolga, betöltötte szerepét (és kielégítette egyszeri igényét). Egy Nő ezen, gyorsan tovább lendül, és nem csinál belőle drámát, hogy rosszul mérte fel a másikat, hanem tanul belőle. Ellenben a lánnyal, aki nem érti mi történt élete szerelmével, hogy tudott kilépni egyik pillanatról a másikra az életéből, s ezért erőlködik, kérlel, könyörög. Pedig csak annyit kellene megtanulnia az egészből, hogy elég erősnek kell maradnia mindig legalább annyira, hogy higgyen önmagában. Ebben pedig az is benne van, hogy hagyja jönni, aminek jönnie kell, azért, hogyha legközelebb találkozik egy Férfival, ő már Nő legyen, aki felismeri mikor akarja valaki őt szívvel-lélekkel, s mikor akarnak csak egyszeri légyottot vele összehozni.

Akkor is hiszek a férfi és nő közötti barátságban!

Egész életemben többségében ellenkező nemű barátaim voltak és vannak. Sőt, első szerelmem például, akivel hét évig együtt voltunk, a mai napig a legjobb barátom (pedig eltelt 12 év azóta). Tulajdonképpen szinte minden volt kedvesemmel jó kapcsolatom van. Persze a legtöbbjükkel nem járunk össze, de ha találkozunk, beszélünk, s vannak közöttük olyanok, akik időről-időre megkeresnek, hogy megkérdezzék, hogy vagyok.

cute-baby-friendshipHálás vagyok az életnek, hogy vannak igazi férfi barátaim, akiktől sokat tanulhatok. Persze a férfi barátaim többsége sosem volt más, mint „csak” barát, aminek én nagyon örülök. Felszabadító és rendkívül jó érzés olyan férfiak között lenni, akikkel nincs szexuális feszültség köztünk és nincsenek tabuk sem. Sokkal könnyebb velük, mint velünk, nőkkel, mert nem köntörfalaznak, hanem megmondják, azt, ami van, nem kell kitalálni minden gondolatuk.

Ezen kívül persze értékes leckékre is tanítanak, amiket megbízható forrásként kezelek, hiszen férfiak mondják férfiakról. Gyakorlatilag pólyás korom óta vagyok „csak” barát státuszban a férfiaknál, s hát az exeimmel is könnyű volt mindig a kapcsolat transzformálása baráti kapcsolattá. Egy kivétellel most mégis találkoztam, s nem is tudok a helyzettel mit kezdeni. Szerelmes voltam belé, mint még soha életemben, de mikor elmondta, hogy részéről vége a dolognak, akkor hagytam elmenni.

Azt gondoltam, hogy majd idővel tudunk beszélni egymással és lehetünk vele is barátok. Számomra az idő, a távolság nem jelent semmit, mert akit egyszer beengedtem a szívembe, annak mindig van helye benne. Ő viszont elhatárolódik mindettől, mert új szerelem van életében. Hiába mondtam neki, hogy örülök ennek és szurkolok nekik, ő nem hajlandó vagy nem akarja ezt megérteni és már ott tart, hogy szóba sem áll velem, ami engem nagyon bánt persze.

Sokat gondolkodtam rajta, miért nem tudok túllépni ezen, mikor annyi igazi jó barátom van? Persze kikértem férfi barátaim véleményét is a témában, ők pedig el is mondták, mint ahogy azt is, hogy nem gondolatolvasók, nem ismerik az embert, szóval csak arról tudnak állást foglalni, amit tőlem tudnak. (Imádom ezt bennük egyébként, ez nagyon jó duma J ). Persze sok újat nem tudtak mondani, de azért egy dolgot nyomatékosítottak. „Nem mindenki képes barátságban maradni az exével, s nem is mindenki hisz a férfi-női barátságban.”

Úgy mondták ezt nekem, mint egy fogyatékosnak, de értettem a miértjét. Engem tulajdonképpen most hagyott el egy férfi először, eddig mindig én léptem le, mikor megszimatoltam, hogy valami van a levegőben. Tettem ezt azért, mert az anyukám elhagyott gyermekkoromban, s ezt a traumát semmi szín alatt nem akartam újra élni. Viszont most nem volt lehetőségem, szembesülnöm kellett az elhagyással, nem volt menekvés. special friend

Igyekeztem felvenni a jól belém rögzült sémát, s úgy, mint sok évvel ezelőtt is, küzdöttem egy olyan kapcsolatért, ami csak nekem volt fontos. Biztosan tudtam, hogy számomra a másik ember értékes, úgy, ahogy van, s nem akarok az új szerelme helyébe lépni, csak a barátja lenni. Természetesen minél jobban próbáltam a bizonyítványomat magyarázni, annál inkább félre lettem értve. Persze csak azt lehet félreérteni, akit félre akarnak érteni, (legalábbis egyik férfi barátom szerint).

Végül arra jutottam, hogy ha egy férfi nem lát bennem mást, csak szórakozásra alkalmas egyént, akkor eleve nem tartott soha sokra. Szóval olyantól barátságot remélni, akinek teljesen átlagos vagyok, hiábavaló és teljesen felesleges próbálkozás. Aki egyik pillanatról a másikra kilép az életemből, s többé vissza se nézz, az nem lehet barát, csak ismeretlen ismerős. Nekem kellett volna ezt a legjobban tudni, hisz annyi férfi haverom és barátom is van, pontosan tudom, mi a különbség a kettő fogalom közt.

Ő mégis elvette az eszem, s a szívembe helyet foglal még mindig, pedig az eszem szerint kitörölném őt már örökre onnan. Mégis, talán jobb, ha marad, mert így legalább emlékezetezhet arra, hogy valóban nem mindenki képes barátságot fenntartani egy ellenkező neművel, ha nem tartja az embert magát sokra. Továbbra is szerencsésnek érzem magam, mert a férfi barátaimmal igazi, szeretetteljes kapcsolatot tudtam kialakítani. Az az egy kivétel meg csak erősíti a szabályt és persze emlékeztet, hogy van, aki csak úgy tesz, mintha érdekelné a másik, miközben esze ágában sincs a szívét kinyitni…

Mindent megteszel az álmod valóra váltásáért?

Van úgy, hogy hiába küzdünk, nem érjük el a kitűzött célt. S minél görcsösebbé válunk, annál elkeseredettebbek is leszünk, amiért nem jön az áttörés. Ilyenkor már a viselkedésünkön nyomot hagy az elfojtott düh. Persze ez minden, csak nem segítség, a célunk eléréséhez.

De mégis mit lehet tenni, ha úgy néz ki, nem tudunk tovább haladni? Honnan vegyünk magunkhoz még egy kis erőt a folytatáshoz? Mi az, ami valóban segítség lenne, ahhoz, hogy újra inspirációt szerezzünk? S egyáltalán meddig kell kitartani valami mellett, ami nem akarja elhozni számunkra a vágyott boldogságot?

Lehetséges, hogy némely vágyunkat hiába kergetjük, sohasem teljesülhet? Mert hiába hiszünk magunkban, vannak nálunk tehetségesebbek, jobbak, akik sokkal inkább arra az útra a termettek, mint mi, s ezzel békét kellene kötni egyszer s mindenkorra? Nem hiszem, hogy fel kellene adnunk álmainkat, mert az csak elidegenítene magunktól. De azt igenis gondolom, hogy meg kell tanulnunk meghatározni valós kvalitásainkat, s olykor lejjebb kell adnunk álmaink nagyságából.

céél Nem azért, mert nem tudjuk őket megvalósítani, vagy, mert nem vagyunk elég tehetségesek. Sokkal inkább azért, mert ha óriási álmainkat nem osszuk el, sok kicsi lépésre, akkor előbb vagy utóbb bele fogunk roppanni a saját magunkkal szembeni elvárásainkba. Sokan vagyunk, akik maximalisták az élet megannyi területén. Ugyanolyan szigorúak vagyunk másokkal, mint magunkkal, de mi még egy láthatatlan ostorral noszogatjuk is nem elég tehetségesnek vélt énünket, amiért persze rengeteg sebet szerez amúgy is megtépázott önbizalmunk.

Akármennyire is nehéz, valahogyan meg kell állítani megszállott énünket. Az nem megoldás, hogy hajszoljuk a sikert, miközben valami kiveszik belőlünk, mert beledarálódunk a rendszerbe. Sok helyen a profit már sokkal fontosabb, mint a valódi tehetség. S igen, sokan vagyunk olyanok is, akik olyan óriási álmot akarnak megvalósítani, amire talán még nincsenek felkészülve. Ez a világ, amelyben élünk, megköveteli tőlünk, hogy legyünk nyitottabbak éppúgy a közösségi médiában, mint az utcán.

Nem lehet tabu, amely útját állná álmunknak, mert ha nem tudjuk vállalni önvalónkat, s szégyelljük azt, akik vagyunk, s azt, amit gondolunk a világról, akkor tulajdonképpen saját magunkat akadályozzuk. Ebben az esetben nem is csoda, hogy nem érjük el azt, amire annyira vágyunk. Elvégre, ha félünk a bukástól, akkor legalább annyira elképzelhető, hogy félünk a sikertől is, s önmagunkat gáncsoljuk el a siker kapujában.

Rengeteg tehetség rohangál a világban, aki ráadásul nyitottabb is a világ bizonyos követelményeire, szóval a döntés rajtunk áll. Ha továbbra is begubózunk csigaházunkba, s duzzogunk, amiért nem jönnek össze a dolgok, úgy, ahogyan szeretnénk, akkor nem is akarjuk igazán megvalósítani az álmunkat. Nehéz megbarátkozni a ténnyel, de az az igazság, sokan kíváncsiak az emberre is, aki alkotja a mások számára értékes dolgokat.

Engedjük meg a világnak, hogy egyszer láthassák azt, aki küzd azért, hogy álma valóra váljon. Nem hiszem, hogy bármi szégyellni való lenne abban, ha valaki következetesen, folyamatosan és gyermekkora óta tesz azért, hogy álmát valóra váltsa. Mégis, úgy tűnik a nyugati társadalom régi tanítása (mely szerint nem kell büszkélkedni sikereinkkel) még érezteti hatását. Mi mással lehetne azt magyarázni, ha valaki nem képes vállalni azt, amit szívvel-lélekkel csinál, mert azt hiszi, azt szégyellni kell?

Szerintem nem nagyon lehet más rovására írni, csak arra, hogy ezt nevelték belénk, s ezért nem tudunk az álmunk megvalósítása útja során, kisebb eredményeinknek örülni. Persze az is benne van a pakliban, hogy tényleg nem vagyunk olyan tehetségesek, mint amennyire szeretnénk azok lenni. Bár annak nagyobb az esélye, hogy nem tudjuk, mire vagyunk valójában képesek, mert még nem sikerült felfedni önvalónkat, így nem is születhetett meg az áttörés sem bennünk.

18 tanács nőktől-lányoknak

Fogadd el, aki elment, az nem jön vissza. Akkor sem, ha térden állva könyörögsz, akkor sem, ha nincs más vágyad, csak vele lenni, mert senkit nem lehet olyanra rávenni, amit ő nem akar.

Fogadd el, ha játékszernek tartottak. Légy hálás, hogy elengedték a kezed, hogy nem kellesz többé, mert valójában ez egy ajándék, mellyel tudnod kell élni, s kötelességed is, hisz ez egy lehetőség arra, hogy magadat többre tartsd annál, mint amire tartottad korábban.

Értsd meg, egyetlen ember nem lehet minden vágyad és boldogságod forrása. Ha azt hiszed, hogy más nem tehet boldoggá, akkor itt az ideje magadba nézni és megkérdezni: Hogyan jutottam idáig?

Soha ne keverd össze a pillanatnyi örömöket a valódi szeretettel. Az örömök csak ideig-óráig tartanak, de a valódi szeretet kitart és marad az életedben akkor is, amikor nagyon nehéz idők jönnek számodra. 825ec16a67f0d1a16bfded6221f122ed

Igen, vannak sebek, amelyek helye mindig meg fog maradni. De ezt ne bánd, s ne is sajnáld magad érte, hanem tanulj belőlük, s fogalmazd meg pontosan mi az, amit biztos nem akarsz már többé elkövetni magaddal szemben.

Mutasd meg milyen erős, határozott és szeretettel teli vagy, de ne mindenkinek. Ne kezd el boldog boldogtalanra ontani szereteted, s főként ne várd el, hogy azért, mert te szeretsz valakit, az is szeressen téged.

Csak a cselekedetekkel lehet megmutatni, hogy megértetted a leckéket. Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy megtagadod a múltad. Csak állj fel, még ha sajognak is izmaid és indulj útnak. Úgy változtathatsz, ha hajlandó vagy egy kis fájdalmat vállalni.

Előfordul, hogy valaki majd nem akar többé az életed része lenni, aki számodra fontos. Kérlek, ne szégyelld azért magad, mert nem tudsz egyik pillanatról a másikra közömbös lenni, azzal, aki a szívedben előkelő helyen van, még ha ő ezt nem is akarja.

Nem bűn szeretni, de tartsd tiszteletben mások döntéseit. Akkor is, ha a szíved szakad bele, vedd tudomásul, van, akit már csak távolról szerethetsz, s örülhetsz a boldogságának. Ismered a mondást: Akit igazán szeretsz, azt el tudod engedni, (és el is kell).

Inspirálódj, gyűjts erőt az olyan történetekből ahol az emberek már megtették azt, amire te nem még vagy képes. Szélesítsd a perspektívád, nézz körbe a világban, mert azoktól, akik valóban boldogok, sokat lehet tanulni.

Ha lenne még mondanivalód valakinek, aki nem akar meghallgatni, írd le egy papírra. Írd le minden érzésed, majd rakd az irományod a fiók aljára. Nem biztos, hogy tudnia kell a másiknak arról, hogy mit érzel iránta. Ha valaki nem akar rólad tudni, annak nincs mit az érzéseidből feltárni.

Értékes vagy, szerethető és elég jó. Függetlenül attól, hogy hogyan viselkednek veled az emberek. Tanuld meg különválasztani azt, ahogyan érzed magad a bőrödben, attól, ahogyan bánnak veled.

Az élet tele van örömmel, bánattal, célokkal és akadályokkal. Szerelemmel, szeretettel, kínnal és vágyódással, nevetéssel és sírással. Mindig lesznek, akik szeretnek, s mindig lesznek olyanok, akik utálnak téged. Van, akinek egyik nap kívánatos leszel, míg másnapra csak egy használt test.

Az, hogy ki mit lát benned, nem a te dolog. Az viszont igen, hogy te mit gondolsz magadról, s meddig mész el azért, hogy valakitől figyelmet kapj. Hidd el, az nem vezet semmi jóra, ha valakibe görcsösen ragaszkodsz, miközben ő nem lát benned semmit. Ne akard magad megalázni, s főként ne tégy olyat, amit később nagyon fogsz szégyellni.

Persze az élet attól szép, hogy merünk kockáztatni és vállalni szenvedélyünk. De nem mindegy, hogy önbecslésünk tiporjuk meg azért, hogy mások a kegyeikbe fogadjanak, vagy azért küzdünk, hogy azokká legyünk, akik kiérdemlik a saját és mások megbecsülését.

Nem árt elgondolkodni, hogy hogyan történhetett meg az velünk, hogy valaki egész egyszerűen levegőnek néz bennünket. Miként válhattunk egy baráti státuszból kellemetlen fráterekké, akiknek még köszönni is alig akarnak bizonyos idő elteltével?

Fogadd el, mindennek oka van, akkor is, ha csak sok idő múltán kapod meg a miértekre a választ. Az élet tele van meglepetésekkel, lehetőségekkel, amik jönnek, aztán mennek, ha nem ragadjuk meg akkor és ott őket, amikor kellene. Azt hiszed, rengeteg időd van, mert még fiatal vagy, de ez nem igaz. Az idő pereg, s az, ami egyik nap még lehetőség számodra, másnapra már másé lesz, ha nem lépsz, akkor, amikor még arra módod van.

Soha ne hidd, hogy van még elég időd, mert az, amiből a legkevesebb van mindannyiinknak. Ne félj állandóan a következményektől, tedd azt, amit a szíved diktál, ami számodra fontos. Az álmaid senki más nem tudja megvalósítani, csakis te magad. Az életed nem élheti más helyetted, csakis te magad. Szeretni sem fog más helyetted, úgyhogy szeresd önmagad. Tetteiddel és gondolataiddal légy önmagad példaképe, a holnap számára.

Az önkifejezés fontossága

25d189603f1982b09bcbce11e2f744d4Nemrégiben szembejött velem egy cikk, mely arról szól, hogy a depresszió legfőbb kiváltó oka, az önkifejezés hiányában rejlik. Egész pontosan az elnyomott énben keresendő, mikor úgy érezzük, nem akarja senki sem tudni, kik vagyunk valójában, s mit gondolunk a világról, s ezért inkább csendben maradunk. Természetesen, mint sok más dolognál, ezt sem lehet véleményem szerint egyetlen dologra ráhúzni. De ami igaz, az igaz, azért a cikk elgondolkodtatott, mert hát tényleg elég nagy baj az, ha nem tudjuk kifejezni magunkat, úgy ahogy szeretnénk.

Velem is megesett már, de én azt általában betudtam valamilyen emberi kapcsolatomban való csalódásnak, vagy éppen „pillanatnyi elmezavarnak”, hogy sehogyan sem tudtam azt kinyögni, amit akarok. Úgy elnyomtam magamban a valódi ént, hogy másnak megfeleljek, hogy a végén odáig jutottam, hogy már én se tudtam, mi is az, amit nem tudok kimondani. A kétségbeesés, hogy elvesztettem kifejezőképességem, s nem tudom szavakba önteni, azt, amit érzek, teljesen összetört. Olyannyira, hogy heteket töltöttem azzal, hogy erőlködjem azon, hogy kijöjjön belőlem minden érzés, aminek jönnie kell.

Persze görcsösségemnek hála nem jött, s az a kézenfekvő megoldás nem jutott eszembe, hogy a legjobb, amit ilyen helyzetben tehetek, nem az agyalás, (a témán való szakadatlan pörgés), hanem az, ha rengeteg olyan dolgot csinálok, próbálok ki, amivel önmagamat örömforráshoz juttatom. Beleestem abba a hibába, hogy nem a megoldást, hanem a problémát tartottam szem előtt, s ezért sok időt töltöttem azzal, hogy rosszul érezzem magam…

Az az igazság, hogy egyáltalán nem ritka jelenség, hogy nem merjük/akarjuk a valódi énünket megmutatni a világnak. Millió számra vannak olyan emberek, akik annyira akarják mások szeretetet, figyelmét, törődését, hogy ezért aztán hátratolják valódi identitásuk. Csak azért, mert azt hisszük, úgy, ahogy vagyunk, nem kellenénk a kutyának sem. Nem hogy azoknak, akiknek annyira fontos a véleménye, s a pozitív megnyilvánulásai felénk.

Él bennünk egy tévképzet arról, hogy mit jelent önmagunkat kifejezni. Sokszor esünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, valamilyennek képzelnek bennünket az emberek, aminek nekünk meg kell felelnünk. Úgy véljük, fontosak vagyunk annyira, hogy észrevegyenek az emberek, pedig valójában mindenki csak magával van elfoglalva. Ezért is foglalkozzunk, annyit azzal mit vegyünk fel, hogyan hordjuk a hajunkat, milyen sminket készítsünk, s egyáltalán, hogy viselkedjünk mások előtt.

Nyílván senki nem akar rossz fényt vetni magára, és ezzel nincs is baj. A probléma ott kezdődik, amikor már eleve egy fals ént hozunk ki magunkból, azért, hogy bizonyos emberek szimpátiáját elnyerjük. Mintha az ő figyelmük nélkül, nem lehetnénk valakik. Mintha az ő szeretetük lenne az egyetlen, mely be tudná tölteni szívünk. Az, hogy közben megjátsszuk magunkat (szándékosan, vagy akaratlanul) az nem tudatosul. Csak az válik céllá, hogy megkapjuk, amit akarunk, olyan áron, hogy közben elfelejtkezünk arról, kik is vagyunk. 2e7ce6455c813757d02aabba2adfd231

A megfelelési kényszernél nem sok rosszabb berögződés van. Bár, az sem jobb, ha eleve el sem jutottunk még soha odáig, hogy tudjuk kik is vagyunk valójában, s mitől is érezzük magunkban azt az ént, akivel békében, egyetértésben és szeretetben vagyunk. Egyesek azt állítják sokkal több elveszett lélek van jelenleg a Földön, mint ezelőtt bármikor. S nem csupán azért, mert már túlnépesedett bolygónk, hanem azért is, mert a megfelelni vágyás ma már népbetegség.

Boldog leszek, ha… Szeretem magam, ha… Kilépek a munkámból, ha… S folytathatnánk a sort még sokáig. Függővé tettük magunkat dolgoktól, körülményektől, emberektől, s csodálkozunk, miért is nem tudjuk kifejezni önmagunkat. Amilyen könnyű másra hárítani a felelősséget, annyira nehéz ezt belátnunk. Buddha szerint kötelességünk boldognak lenni az életben, de az csak úgy lehetséges, ha rátalálunk és megőrizzük valódi önmagunk. Kifejezni azt, amit érzünk, gondolunk, nem bűn, s nem is kell szégyellnünk magunkat érte. Inkább azt bánjuk, hogy nem tettük eddig, mert anélkül, hogy nem tudnánk, kik vagyunk, mások sem tudhatják, s így nem is tudnak sem szeretni, sem figyelni ránk sohasem.

Ahhoz, hogy valódi érzéseket keltsünk másokban, először önmagunkban kell felfedezni valódi érzelmeink. Mi az, amit szeretünk, mi az, amit nem, mi az, amiben otthonosabban érezzük magunkat, s mi az, ami kényelmetlenséget okoz nekünk. A bizonytalanság is azért van az élet számtalan terültén jelen, mert nem tudjuk, mit akarunk. Az pedig azért van, mert nem találtunk még rá önmagunk legfőbb kifejezésének módjára, tehát a dolgunk adott. Találjunk egy kis időt arra, hogy elmerüljünk önmagunkba. Kezdjünk el új dolgokat kipróbálni, amiket sohasem mertünk, pedig szerettük volna.

Nyúljunk vissza a gyermekkorig, s emlékezzünk, kik is voltunk akkor. Hogyan játszottunk, s miként képzeltük el jövőbeni önmagunkat. Előfordul, hogy olyan sokáig nyomtuk el a valódi ént, hogy beletelik egy kis időbe, hogy az, újra felszínre törjön. Olykor el kell menni szakemberhez is ezért, de ezt ne szégyelljük, hanem fogjuk fel az önmagunk kifejezéséért való szándékunk legfőbb felismerési pontjának. Mindenki számára adott egy mód, ahogyan csak ő tudja kifejezni önmagát. Ezért érdemes időt, energiát áldozni, mert a jutalmunk egy életre szóló szeretettel teli kapcsolat lesz önmagunkkal és embertársainkkal.

Akkor is állj fel, ha magadban csalódtál!

Előfordul, hogy olykor az a szilárd meggyőződésünk, hogy némely sebet az idő sem tud begyógyítani. Egészen addig fog élni bennünk, míg az, aki okozta, fel nem oldozza lelkünk. Addig csak bekötözhetjük (felületi kezelésként), hogy megvédjük a további fertőzések ellen, ám a fájdalom továbbra is ott marad mozdulatainkban és tekintetünkben. Ez a fajta érzelemvilág persze aztán minden tettünkben megmutatkozik. Hiába igyekszünk elhitetni a világgal, hogy meggyógyultunk, ha valójában csak takargatjuk sebeink (ami, nem hogy megszabadítana fájdalmunktól, hanem tovább mérgezi lelkünk).

c3287b26c77559c9c529381c505bbddcAmikor önmagunkban csalódunk, másra hárítani fájdalmunk, mindig a könnyebb választás. Elvégre nehéz azzal szembesülni, hogy ítélő képességünk és emberismeretünk megcsalt bennünket. A saját magunkban való csalódás a legkeserűbb, s mint ilyen, ebből a legnehezebb gyógyulni is. Nem könnyű utána újra bízni magunkban, és ezáltal másokban, s olykor annyira sajnáljuk mindezért magunkat, hogy elidegenedünk a bennünket körülvevő világtól. Úgy viselkedünk, mint a sebzett vad, aki mindenben és mindenkiben csak a sebeit okozót látja.

Ráadásul ennél a pontnál már csak lefelé visz az út, ami azt jelenti, hogy nem fogunk találni több kijáratot a fény és szeretet felé, csak a keserűség végeláthatatlan barlangjai maradnak nyitva számunkra. (Akkor is, ha nem tudunk róla, hogy mekkora sebet dédelgetünk magunkban.) Pontosan ezért önmagunkkal kellene először szembe nézve megbocsátani tévedéseinket és teret engedi az új tapasztalatoknak, hogy aztán felvértezve velük tovább tudjunk lépni arra az útra, melyen önmagunkhoz jók tudunk lenni.

Persze nem állítja senki, hogy könnyű újra szeretni, mikor úgy érezzük megfosztottak bennünket legfőbb kincseinktől. A büszkeségtől, a kedvességtől, a bizalomtól és a feltétel nélküli szeretetre való képességtől. Ám amikor éveken át fertőzi lelkünk egy seb, az egy igen komoly leckére tanít. Nevezetesen arra, hogy bizony sok-sok éven át nem figyeltünk oda, mi a jó nekünk, s ez a valódi oka annak, hogy sebeink még gyengítik ítélőképességünk. Nincs olyan elégtétel vagy bocsánatkérés, mely mindezt semmissé tehetné. Azt a sebet, melyet mi magunknak okoztunk, azáltal, hogy görcsösen ragaszkodtunk valamihez, ami sosem szolgálta javunkat, senki más nem tudja begyógyítani, csak mi magunk.

Felesleges tehát azt remélni, hogy jön majd valaki olyan ehhez, aki képes újra megtanítani, hinni önmagunkban és a szeretet erejében. S időt/energiát nem sajnálva, bebizonyítani, hogy lehet még szeretni félelem nélkül. Hiábavaló, mert amíg meg nem tanuljuk szeretni önmagunkat, ez nem következhet be. Elvégre minél tovább fertőzi lelkünk egy seb, annál jobban megbetegszünk. Amíg piszkáljuk, esélytelen begyógyulnia. Mindig marad, egy kicsinyke varr, mely emlékeztet arra, milyen csalódások értek bennünket korábban. Valami olyasmi ez, mintha tetoválásunk lenne. Csakhogy ez a lélek tetoválása, nem pedig egy tűé, mellyel mások üthetnek lyukakat belénk, kérésünkre. tumblr_nubtb933nK1r67m1to1_500

Nem lesz belőle mutogatni való, szép alkotás. Csak valami, amit egy kicsit mindig takargatni fogunk mások előtt, ha kutatnák milyen a testünk és lelkünk. A sebek is megmaradnak rajtunk, ha nincs szeretetünk és hitünk. Akkor meg pláne, ha arra várunk, hogy az, aki fájdalmat okozott nekünk, bocsánatot kérjen. A rossz hír az, hogy esélyes, hogy hiába bánná meg tetteit előttünk őszintén, akkor se biztos, hogy begyógyulnának sebeink. Ugyanis, a feltétlen szeretet és hit nélkül nem tudunk magunknak megbocsátani, s továbbra is hárítjuk majd a szívfájdalmaink felelősségét át a másikra, aki előidézett egy sebet (magatartásával közvetve) bennünk.

Ezért lenne fontos elfogadnia a tényt, hogy sebeink valódi okozói, mi magunk vagyunk. Akkor is, ha a másikban látjuk megtestesülni mindazt, amit nem bírunk elviselni saját magunkban. Muszáj belátni, mert e nélkül nincs esélyünk, tiszta lappal újra kezdeni életünk és elfogadni, szeretni, mindazt a lényt, akik mi vagyunk. Elkerülhetetlen, mert e nélkül örökké csak hadakozunk a világgal és ellenállunk az élet természetes folyásának, aminek egyenes következménye az lesz, hogy egyre jobban legyűrnek bennünket a tapasztalataink fel-fel csapódó áramlatai.

Meg kell gyógyítani magunkat, mert ha ezeket a sebeket képesek vagyunk önszántunkból, saját magunkkal szembeni törődésből és szeretetből meggyógyítani, akkor sokkal egészségesebb lelkű emberek leszünk, mint valaha korábban. Ehhez azonban meg kell találnunk magunkban az erőt ahhoz, hogy tanuljunk hibáinkból, s hagyni, hogy a szeretet irányítsa életünk, ne a félelmeink.

Élet az indiánok közt: Olive Oatman, a tetovált arcú lány

Olive Oatman 1837-ben született Illionois-ban mormon családban. 1850-ben a család útnak indult Kaliforniába új életet kezdeni, ám 1851-ben Új-Mexikó területén megtámadták őket az apacsok. Az indiánok dohányt és ételt kértek a magányosan utazó családtól. Amikor nem kapták meg, amit akartak, megölték a kilenc tagú család hat tagját, majd Olive-t, és húgát Mary Ann-t magukkal vitték rabszolgának. Lorenzo bátyjukat eszméletlenre verték és ott hagyták a hullák közt. Miután magához tért és csodával határos módon három napot túlélt a semmi kellős közepén, egy arra járó karaván megtalálta és magával vitte Fort Yuma-ba.

Húgainak azonban nem volt ilyen szerencséjük. Amint az indiánok táborába értek munkába kellett állniuk. Vízhordásra, tűzifa gyűjtésre, takarmányozásra és más alantas munkák elvégzésére kényszerítették őket, és gyakran váltak szexuális és fizikai bántalmazások áldozatává. Ennek a rémálomnak akkor lett vége számukra, mikor egy évvel később, a mohave törzs cserekereskedelem ürügyén fogva tartóiknál járt, s megvették a két lányt is. Miután megérkeztek új otthonukba, rögtön adoptálta is őket a törzsfőnök és annak felesége. Sorsuk jobbra fordult olyannyira, hogy saját parcellát is kaptak az indiánok földterültén, hogy gazdálkodjanak rajta.

OliveA törzs teljesen befogadta őket, melynek keretében kaptak hagyományos mohave ruhákat és állukra tetoválták a tradicionális mohave jelzéseket. Később erről azonban azt állította Olive, hogy a tetoválás rabszolgajelzés, illetve idegen/ellenség jelzés és, hogy ő és húga rabszolgák voltak a mohave indiánok közt is, és bár valóban mondták nekik, hogy szabadon elmehetnek, féltek egy szökést megkockáztatni, ugyanis 80-100 mérföldes körzetben nem volt fehér ember lakta közösség a közelben. (Hozzátartozik ellentmondásos megnyilvánulásaihoz, hogy a fogva tartóinál töltött egy év következményeként és az, hogy családját a szeme láttára gyilkolták meg, poszttraumás stressz szindrómát idézett elő nála, amiért érthető, hogy miért is mondott sokszor önmagának is ellent.)

1854-ben egy csapat fehér munkás, aki akkoriban építette a vasúthálózatot megszállt egy hétre az indiánoknál. Később egy interjúban kérdezték Olive-t miért nem mentek húgával akkor el velük, de azt mondta, azt hitték nincs már élő családtagjuk és mivel jobban bántak velük a mohave indiánok, mint az első fogva tartóik, megszerették őket és úgy érezték már a törzshöz tartoznak. Ennek ellenére persze a pletyka szárnyra kapott, hogy fehérek élnek az indiánok közt. S mikor 1855-ben a nagy aszály idején Mary Ann, mint sok más mohave is éhen halt, Olive teljesen magára maradt. Egy évvel később, 1856-ban a törzs egyik hírnöke egy Yuma-i hatósági személlyel tért vissza körútjáról egy nap, hogy tárgyalásokba kezdjenek a lány szabadon bocsátásáról. Néhány megbeszélést követően a törzsfőnök elengedte, s a városhatárig mostohatestvére kísérte el.

Mikor megérkezett a városba, Olive-t hatalmas éljenzés fogadta. Pár nappal később azt is megtudta, hogy bátyja él, s őt keresi, s mikor találkoztak öröme határtalannak látszott. Gyakorlatilag sztár lett történetével és mindenki látni, hallani akart őt. Ezt meglovagolván írta meg 1857-ben Royal B Stratton Az Oatman lányok rabsága, avagy élet az apacs és a mohave indiánok közt című könyvet, ami azonnal bestseller lett. Olive, Amerika-szerte előadásokat tartott életének erről a szakaszáról, s népszerűsítette a könyvet, amiből aztán finanszírozni tudta a saját, és testvére tanulmányait. Egészen addig, amíg 1865-ben hozzá nem ment a marhatenyésztő John B Fairchild-hoz, akivel adoptáltak egy kislányt (ugyanis Olive meddő volt). Ekkor állítólag Fairchild az összes Stratton könyv másolatot elégetette és abbahagyatta Olive-val az előadásokat.

A jómódú férj és a gyermek, sajnos Olive számára nem hozta el a boldogságot. Közeli ismerősei/barátai, arról számoltak be, hogy nagyon sokáig mély depresszióban szenvedett miután eljött az indiánoktól. Hozzájuk fűződő szoros kapcsolatát az is bizonyítja, hogy mikor a törzs valamelyik tagja a városban járt, azonnal ment, hogy meglátogassa. Olykor-olykor felöltötte az indiánok tradicionális ruháját, és úgy járt-kelt a városban. Élete vége felé egy vele készült interjúban azt is elárulta, hogy mindig van nála egy csészényi mogyoró, egy fajta összekötő kapocsként a mohave törzshöz. Az indiánok közt eltöltött öt év örökre megkettőzte identitásérzetét, s számtalanszor jöttek rá rohamok is. 1881-ben Olive poszttraumás stressz betegsége annyira elhatalmasodott rajta, hogy hosszú hónapokig Kanadában kellett kúrálni. Viszont nem őrült meg (mint azt sokan hiszik) és nem bolondok házában halt meg, mert valójában szívrohamban hunyt el 1903-ban, 65 évesen saját otthonában.

 

Egoista játszmák: Az önhittség mögött rejtőző segélykiáltás

Néha olyan nagyon önhittek tudunk lenni. Bele vagyunk veszve saját magunkba vetett fontosságunk hitébe, s észre sem vesszük. Olykor ez azt jelenti, önhitthogy a külsőségeknek tulajdonítunk túl nagy jelentőséget. Máskor a karrierlétrán megmászott fokok mennyiségét dicsőítjük. Tanultság, intelligencia, szépség, karcsúság, szülői szerepkör, magánéleti sikerek, mind-mind lehet táptalaja beképzeltségünknek. Mindez persze úgy, hogy általában nem is tudunk róla, hogy ezek valamelyikében ragadtunk egy ideje. S nem is tudatosul mindaddig, amíg az emberek el nem kezdenek velünk „furcsán” viselkedni.

Persze ha vannak barátaink (s kinek ne lenne?) akkor ők azért azt, hogy elszállt velünk a ló előbb vagy utóbb valahogyan a tudtunkra próbálják adni. Ha szerencsések vagyunk, akkor még előbb, mint ellenségeink, bár olykor a velünk nem szimpatizálókkal jobban járnánk.  Az a baj ugyanis a barátokkal, hogy nem nagyon akaróznak bennünket megbántani. Persze vannak, akik nyersen vágják szemünkbe a valóságát, de a többség nem akar sértődést, kerüli a lehetséges konfliktusokat.

önhittségAkkor is, ha az önhitt magatartásunk már zavaró. Legfeljebb ebben az esetben különböző okokra hivatkozva ritkítják a velünk való kommunikáció és személyes találkozó mennyiségét, hátha attól észhez térünk. Az az igazság nagyon kevés az igazán őszinte barát, aki meri vállalni a nyílt konfrontációt. S hát sokan vagyunk, akik nem is lennének képesek elviselni a rólunk alkotott kényelmetlen valóságot. Pedig a kritikai kell, mert általa van lehetőségünk arra, hogy felnyíljon a szemünk. Csak úgy tudunk fejlődni, kilépni egy olyan szerepkörből, amiben nem vagyunk saját magunk, s hátrahagyni a fennhéjázni vágyó egónk. Ráadásul a felsőbbrendűséggel küzdő ego megrontja lelkünk, s azokat, akiket szeretünk, elveszítjük. Ezért érdemes odafigyelni az olyan jelekre, amikor valamiért el kezdenek kopni mellőlünk barátaink.

Kevés értékesebb emberi kapcsolat van, mint a baráti kapcsolatok. Egyes esetekben magasabb prioritást is élveznek, mint más kapcsolati formák. A barátok olykor kontroll pajtik, éppen ezért amit mondanak, megfontolandó. Az, aki ismer bennünket már évtizedek óta különösen nagy kincs, hisz ő nem fogja félreérteni önkifejezési próbálkozásainkat, ezért aztán nyugodtan megbízhatunk véleményében. Az pedig, hogy valamiért úgy látja, hogy valamiben nagyképükké válunk nem bántás, hanem jellemünk deformálódásának szóló kritika. Ezért nem is ér megsértődni, sokkal inkább illő lenne megköszönni törődését irántunk.

Általában akkor válunk igazán önhitté vélt vagy valós eredményeink hatására, amikor valamit kompenzálni akarunk. Sőt, az is előfordul, hogy a zárkózottságunkat az emberek félre értik, s azt hiszik valamilyen adottságunknak nagyobb jelentőséget tulajdonítunk, mint azt a „normális” emberek teszik. Éppen ezért az önkifejezés pontos megtanulása, s az egészséges önbizalom fokának eltalálása emberi kapcsolatainkban, s persze önmagunkkal szemben is létfontosságúak. Soha ne higgyük, hogy különbek vagyunk bárkinél, mert az bizony nem más, mint a rajtunk elhatalmasodott egónk szava. Mindenkiben van valami különleges, így ilyen alapon, tele lehetne a világ önhitt emberek millióival. Hogy még sincs így azért lehetséges, mert a legtöbben látják magukat reálisan (vagy legalábbis igyekeznek) s tudják, mik a gyengeségeik is, nem csak az erősségeik.

legooAz önhittség azért születik meg bennünk olykor, mert szeretnénk, ha valaki más is látna bennünk fantáziát. Vágyjuk az elismerést másoktól, talán sokkal jobban is, mint saját magunktól. Régi sztori már, de akik sokszor mutogatnak magukról képeket a közösségi hálókon, vagy éppen beszélnek elért eredményeikről, tulajdonképpen, mind ezt a fajta elismerést hajszolják. S sokszor pont ezért ők sokkal nagyobb önbizalomhiányban szenvednek, mint azok, akik nem beszélnek magukról (csak ezt sokan félre értik és tévesen beképzeltségnek minősítik). Mint sok más esetben is, itt is a szeretet hiányból fakad az önhitt magatartás, egyfajta védelmi reakcióként.

Kompenzálás a vélt vagy valós másféle hiányosságok miatt, mert abban a tévhitben élünk, hogy csak akkor válhatunk szerethetővé, ha tudunk minimum egy dolgot felmutatni, amiben jobbak vagyunk, mint mások. Ezért (is) járunk edzőterembe, szépségszalonba, különórákra, egyetemre, vállalunk túlórákat, átképzéseket, s veszünk gyermeknevelő könyveket. A jobbá válás, a többé válás a kulcsa az egésznek, ami azért is morbid, mert amire igazán vágyunk pont az összetartozás a többiekkel, nem pedig az elkülönülés.

Nem csak a húszéveseké a világ. Graffitiző nagymamák és nagypapák.

 

senior-paint-graffiti-street-art-lata-65-wool-lisbon-portugal-13

Mi jut eszedbe akkor, ha azt mondom idősek és graffiti? Látod magad előtt a méltatlankodó időseket, akik közönséges vandalizmusnak nevezik az utcai művészetet, mely köré már sok-sok országban komoly üzletág épült (kivéve itthon)? Nos, Portugáliában is, ugyan úgy, mint sok más helyen, az idősek a graffitiról nem voltak valami jó véleménnyel. Addig a pontig, amíg meg nem alakult a Lata65 nevű művészeti workshop, amely azt a célt tűzte ki maga elé, hogy eloszlassa végre az előítéleteket, s megismertesse az idősekkel az utcai művészet valódi jelentését.

Lata_65_lader_Walk_3322567k

A vállalkozó kedvű idősek először, (mint mindenki más is) papíron tanultak rajzolni majd saját tag nevet választhattak maguknak. Ezt aztán a különböző graffiti írásmódok közül leginkább tetszővel begyakorolták szépen, s csak ezután kezdhettek falra fújni. Kaptak matricákat, melyekkel persze könnyebb a fújás is, ha valaki nem annyira tehetséges festő/rajzoló. S megkapták az engedélyt, hogy olyan helyeken, ahol már nagyon rossz állapotban voltak az épületek falai, azt fehérre mázolhassák, majd művészeti alkotásaikkal díszíthessék újra.

lata65_10_0

Talán mondani sem kell, hogy persze sokan valósággal megfiatalodtak attól, hogy valami újat, ráadásul valami igazán „fiataloknak szólót” megtanulhattak. Egyre többen lelkes gyakorlói a graffiti művészetének, s egyre többen csatlakoznak a szervezethez megismerkedni ezzel a szubkultúrával. Jó lenne, ha itthon is lenne erre lehetőség, mert még mindig nagyon sok az előítéletes, ebben a témakörben. Nem ártana, mert sokan összetévesztik az engedély nélküli közkézben lévő járművek, épületek összefirkálóit, a valódi festőkkel.

senior-paint-graffiti-street-art-lata-65-wool-lisbon-portugal-14

Ráadásul, ha a fiatalokat összehozzuk az idősekkel, akkor az egymás jobb megértésében és megismerésében is segíti őket. Velem például nagymamám rap zenét hallgatott gyerekkoromban (pedig „csekély” 55 év van közöttünk), én meg szívesen hallgattam vele ebédidőben a Nótaszót, ezáltal is kerültünk egymáshoz még közelebb.

menő nagyik

A kor csak egy szám, mindaddig, amíg az ember hajlandó még tanulni. Ha belátja, hogy lehet és kell is új dolgokat kipróbálni függetlenül attól, hogy 30 vagy 70 évesek vagyunk. Egyébként a szervezetet Portugáliában jól ismert graffitisok segítették a megvalósításban. Ezáltal bevonzva a fiatalokat is a projektbe, hogy egyúttal találkozhassanak és tanulhassanak graffitis körökben élő legendáknak számító alakoktól és e mellett az idősekkel is összebarátkozhassanak. Ráadásul kérdezhettek egymástól, s valószínűleg mindenki tanult valamit a másikról. Például azt, hogy sem az új sem a régi nem rosszabb a másiknál, egyszerűen csak más korszakból származnak.

 

lata65-street-art-lisb-1024x683

 

 

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!