Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

A könyvek reneszánsza

Ma már sajnos egyre kevesebben olvasnak könyvet. Köszönhetően az elektronikus anyagok elterjedésének és persze annak is, hogy filmet sokkal „egyszerűbb” nézni, mint elolvasni egy háromszáz oldalas könyvet. Igaz, a mozgóképkultúra nem új keletű. Ám az internet és az elektronikus könyvek megjelenése tovább rontotta a helyzetet. Olyannyira, hogy egyre több a porosan heverő és egyre rosszabb állapotba kerülő könyv. Így megjelentek az olyan új művészeti formák, amelyek új életet adnak a régi könyveknek.

Ez alapján születtek meg a 3D szobrászati formák, amelyek a könyvek tartalmának állítanak emléket. Egész pontosan késsel faragják ki a könyveket, azért hogy tartalmuk életre kelljen. A kérdés csak az, nekünk, akik szeretnek olvasni, milyen hatást keltenek ezek a művészek munkájukkal? Íme, néhány ízelítő, döntse el mindenki, hogyan érez ezzel kapcsolatban:

book-carvings

 

 

 

 

 

 

 

Brian Dettmer

 

 

 

 

 

 

 

 

Mások ecsetet ragadnak (ami még mindig jobb megoldásnak tűnik) és a könyvek gerinceit festik be, ezzel alkotván sok könyvből egy új alkotást. A könyv maga nem sérül, tehát elméletileg olvashatóak maradnak. 

025b502e2e07f1c73458d1a606472dad Mike Stilkey

Az interneten is sok olyan diy projektet lehet találni, amelyek ahhoz adnak ötleteket, mit kezdjünk régi szétesett, rongyosra olvasott könyveinkkel. Néhány példa: f3bff89902cb57c660c80069459e53bd

bad06b4657c5cd098431a1d0f4c112d5 

 

Azért szerencsére az olvasást is próbálják népszerűsíteni egészen kreatív módokon. Például Jen Chestner haute couture ruhával, amelyet könyvek borítójából rakott össze:

ya-book-cover-dress-library-display-by-thejenchesney-tumblrinstagram

Vagy a Dolce&Gabbana divatház tavaly őszi kollekciójával, amivel új szintre emelte a könyvtáska fogalmát:

fbe816e548231b25a53706df7fcb4fd8

Funkcionális ékszerként is megjelent a piacon a mini könyvekből összeállított nyaklánc. Ez főként azoknak tetszetős, akiknek mindig jó, ha kéznél van papír, ha valamit le akarnának jegyzetelni.

adcfe6bc31aea31986030c6003e058d6 Margaux Kent

A 2015-ben holland design múzeum által minden évben megrendezett nyertes könyv karkötő a festészetet (is) szerető közönséget is megnyerte magának, amely lapjain Rembrandt rajzait és festményeit lehet állandóan magunknál tartani.

807146670a446176e7b897891eb9ad2fLyske Gais és Lia Dunker

Ha pedig könyvekről van szó, akkor nézzünk néhány olyan alkotást, amely könyvespolcokként (is) megállják a helyüket.

c108712076706ab597ee9d1623cf3a83 Felfüggesztett könyvespolc: Richard Wenthworth

Ennél kicsit kihasználhatóbb könyvespolc, amely ráadásul még fotel is:

255c4d8034753cc5f18e505597249e4d Alexander Love

S persze a legdirektebb polc, amely valóban ösztökélően hat, hogy olvassunk:

enhanced-buzz-27306-1379968929-3

Zárd be a múltba vezető ajtót!

closed_doors_by_amandinevanray-d5rr908Olykor a múltba vezető ajtót, lakatra kell zárni. Nincs már miért kinyitni, ezért dobjuk is el a kulcsot, jó messzire, hogy többé ne tudjuk azt az ajtót kitárni. Vannak emlékek, amelyeknek nincs létjogosultságuk már arra, hogy az elménkben és szívünkben helyet foglaljanak. Ehhez bizonyos embereket is be kell terelni azon az ajtón, hogy ne okozhassanak nekünk több fájdalmat.

Van úgy, hogy egy emlék csak keserűséget idéz elő. Bármennyire szép volt a pillanat, amelyet újraélhetnénk általa, ott van nyomában a fájdalom is. Nem feltétlenül csak elmúlt szerelmekre vonatkozik ez! Hiszen megannyi emberi kapcsolat van azon kívül még, amely bánatot okozhat.

Nincs egy specifikált terület, amely különösen mély sebet hagyhat rajtunk. Persze az, hogy miért akarunk magunk mögött hagyni egy múltbéli történetet, sok mindenen múlhat. Például azon, hogy mennyire fogadtuk a szívünkbe a történetet és azt az emberi kapcsolatot, amelynek így vagy úgy, de vége lett. S nem csak azért, mert nagy elvárásaink voltak, hanem azért is, mert az emberek változnak körülöttünk.

Vannak olyanok, akik csak addig vannak jelen életünkben, ameddig szükségünk van egymásra. Ők azok, akiktől tanulunk valamit magunkról és másokról, hogy jobban meg tudjuk érteni a világot. Mikor a cél teljesül, a kapcsolat megszűnik. Egész egyszerűen azért, mert nincs már mit adni a másiknak, tovább kell menni és egy ajtót bezárni.

Mások azért jönnek, mert egy egész életre szóló leckére tanítanak meg. Barátságról, szerelemről, életről, szeretetről, elfogadásról. Ők azok, akik előtt az ajtó mindig nyitva áll. Mert az emlékek csak növelik kapcsolatunk értékét, s fejlődésünket szolgálják…

A leckék az élet minden szegmenséből jönnek, aztán mennek. Nekünk az a feladatunk, hogy megértsük, és elfogadjuk azt, amire tanítani akarnak bennünket. Senki sem tökéletes, mindenkinek vannak hibái. De azért jó lenne, ha nem okoznánk egymásnak fájdalmat csak azért, mert már nincs szükségünk a másikra…

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha minden múltba vezető ajtót könnyű szívvel tudnánk kitárni! Ha úgy járkálhatnánk emlékeink szobái között, hogy semmi sem fájna. Ám az élet nem azért adja ezeket a feladatokat, hogy csak a szépséget lássuk mindenhol. Hiszen, ha nem tudjuk milyen a szomorúság és a csalódás, akkor nem tudjuk milyen jó az, ha örömben részesülünk…

A változás, a fejlődés lemondással jár és sokszor bánattal is párosul. Mindenkinek van az életében olyan fejezet, amelyet kitörölne, sőt, talán le is tagadna, ha tudná… Állítólag tudósok már elérték azt a szintet, ahol lehet bizonyos emlékeket kitörölni az elméből és eltüntetni azokat örökre. Kérdés, hogy ha minden rosszat elfelejtünk, amit átéltünk, az a javunkra válik e?

Jó-e az, ha nem emlékszünk arra, amit egyszer már megtanultunk? Például a bizalom és a szeretet sérülékenységéről. Minden történet, minden emberi kapcsolat közelebb visz bennünket a valódi szereteten alapuló kapcsolatokhoz. Ha egy elemet eltávolítunk a gépezetből, az valószínűleg csak hátráltatna bennünket ezen az úton, nem pedig haladásunkhoz (fejlődésünkhöz) járulna hozzá.

Az élet nem véletlen ad nekünk egyes leckéket. Mint ahogy az sem véletlen, hogy találkozunk és létesítünk valamilyen kapcsolatot bizonyos emberekkel. Olykor egy-egy leckét csak fájdalmasabb módon tanulhatunk meg. Ilyenkor az az egy, ami vigasztalhat bennünket, hogy a tanulság felismerése bölcsebbé tesz!

Van, aki nevetést, van, aki sírást hoz. Van, aki olyanra ösztökél bennünket, amire előtte még csak nem is gondoltunk. Van, aki azért jön, hogy átéljük vele a szenvedélyt. Van, aki azért jön, hogy megtanuljunk feltétel nélkül szeretni, minden sallang nélkül. Ami közös az, az, hogy mind szeretve lenni és szeretni vágyunk. Olykor ez csak azon az úton teljesülhet, ha egy ajtót örökre bezárunk. Azért, hogy kinyithassunk egy új ajtót, ahol már nem a régi (fájdalmas) leckékkel kell újra szembesülnünk. Hanem megélni a szeretet katarzisát, amelyet csak őszinte és érdek nélküli kapcsolatok adhatnak meg nekünk.

Harcos nők a történelemben: Ani Pachen, a tibeti Jeanne d’Arc

anipanchenPachen Dolma 1933-ban született Kelet-Tibetben egy harcos klán főnökének egyetlen gyermekeként. Éppen ezért, már egész kiskorától kezdve tanult lovagolni és fegyverekkel bánni. A probléma csak az volt, hogy Pachen, ennél jóval békésebb életet szeretett volna élni. Így mikor 1950-ben férjhez kellett volna mennie egy másik klán vezetőjéhez, hogy egyesítsenek két klánt, ami a kezdődő kínai invázió ellen is nagyobb erőfölényt adott volna, inkább megszökött, és belépett egy buddhista kolostorba szerzetesnőnek.

Itt kapta az Ani Pachen nevet, amely annyit tesz: Szerzetesnő, nagy bátorsággal. Apja utána küldte néhány emberét azzal az üzenettel, hogy nem kell férjhez mennie, csak térjen haza, de Ani nem ment. Inkább meditálni akart megtanulni, hogy elsajátíthassa a belső békét. Ezen törekvését azonban meg kellett szakítania, mikor 1958-ban apja meghalt a kínaiak elleni küzdelemben, és a klánnak vezetőre lett szüksége, kiváltképp, hogy a megszállók egyre közelebb jutottak családjának lakhelyéhez.

Mivel tisztában volt vele, hogy apja mennyire szívén viselte a klán sorsát, így vállalta a vezető szerepét. Összeszedett hát a klánból 600 embert, akikkel ellenállási csoportot hozott létre, hogy megtorolják azt a pusztítást, amit a kínaiak okoztak (ősi buddhista kolostorokat romboltak le és embereket gyilkoltak halomra). Csapatával a hegyekben laktak és lóháton küzdöttek a megszállók tankjai ellen. S bár Ani pontosan tudta, hogy módszerűk merőben ellentmond a buddhista tanoknak, nem tudta tétlenül nézni, hogyan teszik tönkre otthonát és népét.

Egyetlen női vezérként vett részt a lázadó klánok alkotta felkelésekben. Ezért a kínaiakkal és más klánok vezéreivel történő találkozásai nem voltak éppen egyszerűek. Egy olyan társadalomban, ahol a nőnek otthon lett volna helye, senki nem vette őt komolyan. Ami kapóra jött és néhány alkalommal sikert is hozott neki és csapatának az elnyomókkal szemben. Ám hiába („nagy bátorsága”), a kínaiak ellen nem győzhettek. Így mikor már biztosra volt vehető a tibeti nép veresége, Ani úgy döntött, menekül családjával együtt (ugyanúgy, ahogy még sok ezer tibeti).

Sajnos azonban 1960-ban, 25 éves korában elkapták őt és börtönbe került. A következő 21 évben folyamatosan kínozták kihallgatás címén és egy sötét lyukban többedmagával vasbilincsre verve tartották fogva. Elmondása szerint előfordult nem egyszer, hogy fejjel lefele lógatva volt megkötözve, és addig ütötték, amíg el nem ájult. Esete nem volt egyedi, minden fogva tartottal ugyanígy bántak. Ami tartotta a lelket benne az a buddhista hite volt. Például az egyik kilenc hónapos magánzárkában töltött ideje alatt, a hagyományos buddhista rituáléval, a leborulással (amelyből 100.000 darabot végzett el akkor) élte túl a megpróbáltatást.

1981-ben végül szabadon engedték. Az országot még mindig a kínaiak uralták (ahogyan ma is), de visszatért szülőfalujába, azzal a reménnyel, hogy családját ott találja, de rajta kívül senki nem élte túl a megszállást. Ezután Lhászába ment, tüntetéseket szervezett és szónoklatokat tartott a tibeti hagyományok és kultúra megvédése érdekében. Mikor 1988-ban olyan pletykák kezdtek szárnyra kelni, hogy megint le akarják tartóztatni, úgy döntött elhagyja Tibetet, majd egy hónap gyaloglás után elért Nepálba, ahonnan elrepült Indiába.

Alig néhány héttel ezután, teljesült egyik legnagyobb álma; találkozott a Dalai Lámával. Első találkozójukat, még sok másik követte, míg végül Ani Pachent a tibetiek sorsának nemzetközi hangjává nem választották meg. A világot körbeutazta, hogy elmesélje élete történetét az embereknek. Hatására Amerikában óriási tüntetéseket szerveztek a kínai megszállás ellen és persze azért, hogy felhívják a világ figyelmét Tibet tarthatatlan helyzetére. Richard Gere szorgalmazására (és támogatásával) megszületett könyve is, amelyet egy társszerzővel írt meg: Ani Pachen, Adelaide Donnelly: Sorrow Mountain: The journey of a Tibetan Warrior Nun).

Majd Indiában, Dharamszalában végleg letelepedett, és a Dalai Láma mellett, a tibeti emigráns kormányban kapott helyet. Komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy megbocsásson azoknak, akik kínozták őt, ám ez koránt sem volt egyszerű neki. Egy alkalommal azt mondta: „Olykor még mindig dühös vagyok a kínaiakra… azért a szenvedésért, amit okoztak nekem és népemnek. Őszentsége azt mondta, nem kell, hogy gyűlöljem a kínaiakat. De én még ennyi év után is a barlangomban (ahol meditált) küzdök a haragommal. „

Szerencsére, az 1958-ban félbe hagyott törekvése, amely pontosan a belső béke elsajátítására vonatkozott, végül sikerrel zárult. 2002-ben bekövetkezett halálakor békésen tudott távozni az élők sorából.

10 tévhit az introvertált emberekről

introvA világ 25 százaléka introvertált személyiségű emberekből áll. Mivel számunk jóval kevesebb, mint a többségé, így általában téves jelzőkkel illetnek bennünket és sokszor „kényszeríteni” próbálnak a kifelé élésre. Amíg ez egy extrovertált személynek mondhatni természetéből fakadóan könnyen megy, addig nekünk, csak nagyon nehezen. Ideje eloszlatni hát néhány téveszmét ezzel kapcsolatban, azt hiszem.

 Egy introvertált nem szeret beszélni.

Sokszor ezt összekötik még azzal is, hogy le is nézzük a többieket, tehát a csendességünket, valamiféle felsőbbrendűségi komplexusnak azonosítják be. A valóság ezzel szemben az, hogy nem szeretünk a semmiről beszélni. Egyik legnagyobb rémálmunk az időjárásról beszélni, vagy más hasonlóan „nagy horderejű” kérdésről. Jobban szeretjük a mély kérdéseket feszegetni, s ha rátalálsz arra a témára, amely bennünket nagyon foglalkoztat, be sem fog állni a szánk. Arról nem is beszélve, hogy mi általában jól megrágunk magunkban mindent, mielőtt elkezdünk beszélni róla, vagy hozzászólni ahhoz a témához, amit te feldobtál

 Az introvertált emberek félénkek.

A nagy többségre ez nem igaz. Szeretjük az embereket, csak nekünk fontos, hogy mielőtt társalgásba kezdünk valakivel, egy kicsit csendben tudjuk őt figyelni. Az igaz, hogy nem teremtünk könnyen kapcsolatokat, így többnyire a megismerkedés a másik félen múlik. Tehát ha szeretnél velünk beszélgetni, akkor adj okot az interakcióra

 Az introvertáltak gorombák, udvariatlanok, nyersek.

A hallgatagságunkat és befelé forduló magatartásunkat sokszor szokták ezekkel a jelzőkkel illetni. Annak ellenére is, hogy igazából nagyon szeretnénk a társadalomhoz asszimilálódni, csak éppen úgy, hogy azt szeretnénk, ha az emberek egymással őszinték tudnának lenni. Ezért mi igyekszünk mindig őszinték maradni, akkor is, ha ezzel fájdalmat okozunk. Persze néha könnyebb lenne, ha be tudnánk állni a sorba, de ezek vagyunk mi.

 Az introvertált emberek nem szeretik a többi embert.

Az az igazság, hogy van néhány igazán régi és igen jó barátunk, akikért tűzbe mennénk. Ők azok, akik elfogadtak bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, s igen, vannak közöttük, kifejezetten extrovertált típusúak is. Való igaz, nekünk nincs több száz ismerős a közösségi oldalunkon, s nem járunk el haverokkal bulizni. De akiket szeretünk, azt egy életen át szeretjük, történjen bármi

 Az introvertáltak nem szeretnek nyilvános helyekre járni.

Nonszensz. Megyünk mi emberek közé, meetingekre, előadásokra, szórakozóhelyekre, csak nem bírunk ott maradni ezeken a helyeken túl sokáig. Nekünk általában egy-két óra elég ahhoz, hogy felmérjük, amit akarunk, beszéljünk, akivel szerettünk volna, és elegendő információra tegyünk szert a külvilágból. De ezek után nekünk minimum egy teljes nap kell a regenerálódásunkhoz, mert a túl sok ingert, fel is kell dolgoznunk.

 Egy introvertált ember, mindig egyedül akar maradni.

Ami igaz, az igaz, sokat gondolkodunk, s igen, valóban jól megvagyunk saját gondolatainkkal. Az is tény, hogy egyedül szeretjük megoldani problémáinkat, s nem tudunk (s nem is akarunk) segítséget kérni azokhoz senkitől. Viszont mikor megoldottuk a problémát, már nagyon magányosnak tudjuk magunkat érezni, ha nincs senki, akivel ezt megoszthatnánk. Ilyenkor írunk a legjobb barátunknak, s elmeséljük neki, mire jutottunk.

 Az introvertáltak furcsák.

Mindez abból ered, mert nem szeretünk a tömeggel tartani. Jobban szeretünk egyedi dolgokat kipróbálni, nem akarunk tucat termékekben rohangálni, s olyan dolgokat végezni, amelyeket rajtunk kívül mindenki más is. Ez nem jelenti azt, hogy többre tartjuk magunkat másoknál. Egyszerűen csak úgy érezzük, egyébként is visszafogott énünk, még inkább elveszik a tömegben, ha nem követjük saját elképzeléseink, s saját vágyaink.

  Az introvertáltak távolságtartó kockák.

Alaptermészetünk, hogy sokat figyelünk befelé. Ezért különösen nagy gonddal fordulunk érzéseink és gondolataink felé. Mindez azért van, mert nem akarunk rossz döntéséket hozni, sem nevetség tárgyává válni, ha nem muszáj. De ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel bennünket, mi zajlik a világban körülöttünk.

  Az introvertáltak nem tudnak lazítani és szórakozni.

Számunkra a lazítás a négy fal között zajlik, egy jó könyvel a kezünkben, s fejünkön fülhallgatóval. Szeretünk a természetbe járni is, ahol vannak ugyan élőlények, de nem emberek, akikhez szólni kell. Ha túl nagy a tömeg és a zaj körülöttünk, akkor nagyon be tudunk zárulni. Egy extrovertált és egy introvertált személynek máshol van az ingerküszöbe, ezért eltérő a teherbírásuk is.

   Az introvertáltak meg tudják „javítani” magukat és extrovertáltakká válhatnak.

 Mint, ahogy az előbb is említettem, egy introvertált kevesebb ingert képes egyszerre befogadni, mint egy extrovertált ember. Hamarabb eltelünk  a bennünket érő ingerektől, ezért van szükségünk két óra nagyobb összejövetel után egy nap egyedüllétre. Ez nem betegség, ez egy velünk született dolog, mint az, hogy valaki kék szemű. Tehát ezt nem lehet megjavítani, így arra kérünk, fogadjatok el bennünket azoknak, amik vagyunk, ahogy mi is tesszük ezt veletek.

Cél határidővel

goalOlykor elakadunk út közben. Azért, mert nem tudjuk pontosan mire vágyunk, nem tudjuk, hogyan kellene álmunk a gyakorlatba átültetni, s sokszor azért is, mert elbizonytalanodunk célunk keresése és végrehajtása közben. Annak ellenére is, hogy céljaink mindig vannak. Nemesek, nagyravágyók, szeretetre törekvők, jövőt formálók és még sokáig sorolhatnánk. Egyszerűen csak félünk megtenni a döntő lépést és elhatározni, illetve elkötelezni magunkat egy dolog mellett. Mert ha valamit nagyon szeretnénk, abban benne van, a bukás lehetősége is. Ráadásul félünk, hogy nem érjük el azt, amire vágyunk, félünk, hogy csak fél útig jutunk el, és félünk, hogy nem tudjuk végig csinálni. Hiába tudjuk, hogy próbálkozás nélkül nincs siker sem, sokszor meghátrálunk. Ezért is érdemes készíteni egy listát, amellyel kitűzünk magunknak egy konkrét célt határidővel.

Ehhez pedig az első és egyben legfontosabb dolog az, hogy Pozitívan fogalmazzuk meg célunkat!  Tehát ne azt írjuk le, hogy mit nem akarunk többé, hanem azt vessük papírra minél pontosabban, hogy mire vágyunk. Például ha le akarunk szokni a dohányzásról, ne azt mondjuk, hogy „Abba akarom hagyni a dohányzást.”, hanem azt, hogy „Egészséges életet szeretnék élni.”

Miután ezzel meg vagyunk, Részletezzük jelenlegi helyzetünket. Hol állunk most, mi a kezdőpozíció (helység, dátum, elszívott cigaretta mennyisége stb.) majd írjuk le mire jutottunk az eddigiekben, (magánéleti is karrierben elért dolgok, életvezetés) s mit szeretnénk kezdeni magunkkal (a példánál maradva, „Egészséges életet élni”) s, Tűzzünk ki ehhez egy pontos határidőt!

Következő lépésként Részletesen képzeljük el milyen lesz, ha elérjük a célt! Mit fogunk látni, hallani, tapintani, érezni, szagolni? Milyennek gondolnánk az eredményt most, ha már elértük volna? Hogyan befolyásolná életünk privátszféráját, életmódunkat, egészségünket, anyagi helyzetünket stb.

Ha ezzel megvagyunk, akkor Határozzuk meg, mivel fogjuk tudni bizonyítani, hogy célba értünk! (Pl.: visszautasítom a felkínált cigarettát stb.) Mi lesz az utolsó lépés, amiről tudni fogjuk, hogyha megtesszük elértük az álmunk?

Tegyük fel magunknak a kérdést! Igazán ezt akarom? Ez a cél/álom egészen biztosan kívánatos számomra? Miután ezt tisztáztuk magunkban, jöhet a következő kérdés.

Az eredmény eléréséhez szükséges kulcs a kezemben van? Csak tőlem függ? Vannak-e tőlem független tényezők, tudok-e másoktól segítséget kérni, vagy teljesen magamra vagyok utalva stb.

Gondjuk át jól! Elég pontosan leírtuk a körülményeket? (helyszín, pontos határidő ameddig el szeretnénk érni a célunk) Hol, mikor és hogyan szeretnénk elérni? Milyen életterületen? (munka, magánélet, életmód, stb.)

Utolsó előtti lépésként Vegyük számba milyen segítségforrásra vagy segítőeszközre számíthatunk, és hogy van e még valami, amit kifelejtettünk, de feltétlen szükséges ahhoz, hogy elérjük célunkat! (pl. akaraterő, kitartás, baráti támogatás stb.) Ismerünk olyan embert, aki már elérte azt a célt, amit mi is szeretnénk? Van olyan valaki, akitől segítséget tudunk kérni?

Végül tekintsük célunkat át egy nagyobb összefüggésben! A cél gazdaságilag megfontolt? Milyen magasabb célt szolgál? (pl. Kifizetem a hitelem, gyerekeim füstmentes környezetben nevelem tovább, felelősséget vállalok tetteimért stb.) Mi történik, ha elértük a célunk? (Boldog, elégett leszek stb.) Mi történik, ha nem érjük el a célt? (csalódottság, szomorúság) Mit nem szeretnénk többé, ha elértük a célt (nem akarok visszaszokni soha többé a dohányzásra, nem megyek vissza a régi munkahelyemre stb.) és mi nem történik meg, ha nem értük el? (Nincs magabiztos, új élet, nagyobb szabadság, új munka, kifizetett hitel stb.)

A lista és a hozzá tartozó határidő eltökéltséget és határozott fellépést kíván. Hiszen a cél, melyet minden oldalról áttekintünk és kisebb-nagyobb összefüggésekben is értelmet nyer, mindent megér. Elvégre magabiztosságot, új életet, jobb anyagi helyzetet és jó/jobb egészséget eredményez. Persze előkészületeket, jól felépített struktúrát, erőt, időt, energiát igényel. S mikor elérjük az álmunkat tényleg elégedetten dőlhetünk hátra egy kicsit. Ugyanakkor a cél olykor csupán a kezdet, s ezt nem árt fejben tartani. Ám ha elértük az első és legfontosabb lépést, az erőt fog adni a folytatáshoz. Érdemes olyan határidőt kiszabni magunknak, mely elérhetővé teszi a reális végrehajtást. Fontos számolni a nehézségekkel is, s nem feladni az első kudarc után. Olykor a gondolkodás a tett halála. Pontosan ezért kell a lista, hogy ott egyszer alaposan megfontoljuk, mire vágyunk, s ezt felmérve útnak induljunk célunkhoz hatalmas erőbedobással!

Három dolog, ami nélkül nem lehet változást elérni

real-change2Olykor a legjobb dolog, ami történhet velünk, hogy nem kapjuk meg azt, amire annyira vágyunk. Ennek pedig az az oka, hogy az élet sokkal jobb rendező, mint amilyenek mi lennénk. Ez azért van így, mert nem emberekhez, tárgyakhoz köti boldogságunk gyökerét. Csakis lelki fejlődésünk számára a fontos, nem pedig a pillanatnyi kielégülés.

Az kinek lelke telve van romantikus ábrándokkal, s a múltat élteti szívében, nem fog előre haladni. Nem tudja lerakni terheit akkor sem, mikor már összeroskad alattuk. Inkább térden csúszva vonszolja maga után a lejárt szavatosságú csomagokat, azzal a tudattal, hogy, azokkal már nem fog tudni mit kezdeni. Ragaszkodása infantilis, mégis logikus, mert arra emlékezteti tette, mely dolgok voltak vele, mikor elindult megváltani a világot.

A múlt élményeiből való táplálkozás, sokszor illúziókat teremt. Nem hagy szabadulni béklyóink közül, mert valami olyan régi érzést ad vissza, amelyet, már rég el kellett volna felednünk. Vagy legalább elfogadni, hogy azok már mind a múlt részét képezik, s jövőnket nem kell, hogy alakítsák. E nélkül nem lehet tovább lépni, sem jövőt építeni a következő esztendő alapjára.

Az elengedés, csak akkor történhet meg, ha elfogadjuk a dolgokat, történéseket életünkben, úgy ahogy voltak. Nem építünk köréjük tündérmesét, s nem ringatjuk azokkal magunkat minden este fals álmokba. Persze emlékezni szabad, s kell is olykor, azzal nincs is semmi baj. De ne ragadjunk meg egy régi kedvesről, elmúlt életszakaszról szőtt ábrándba, csak azért, mert azt hisszük, jobb már nem jár nekünk!

Az elengedés, s az elfogadás némelyünknek óriási kihívások. Vannak, akik életre szóló fogadalmakat tesznek szilveszterkor, s remélik, hogy be is fogják azokat tartani. Elhiszik, hogy az óra mutatójának elfordulása automatikusan változást is jelent életükben… De keserűen tapasztalják pár nappal később, hogy érzéseik nem változtak, s ugyanúgy vergődnek önmaguk köré épített ketrecükben, mint ahogy korábban.

Nem véletlen, hogy sokan esnek vissza régi életük vezetéséhez, az újévi fogadalmak megtevése után, pár nappal, esetleg héttel, maximum egy-két hónappal. Ha csak attól várjuk a változást viselkedésünkben, hogy egy számmal többet mutat naptárunk, akkor hiába minden igyekezetünk. Az új szokások és minták betartása mindig követel tőlünk energiát, s erőt, hogy meg is tudjuk őket tartani hosszú távon. Azért nem hatásos a fogyókúra, a plasztikai műtét, vagy az új tanfolyam, néhány hétnél tovább, mert a változást rajtunk kívül álló tényezőktől tettük függővé, nem pedig kitartási képességünk növeltük!

Problémáink gyökerét kellene ahhoz felkutatni, hogy valódi fejlődés tudjon bennünk elkezdődni. Ehhez azonban utána kell gondolni, mi is zavar a külsőnkben, az életünkben annyira, s mit lehet, s mit nem ellenük igazából tenni? A legtöbb ember fogyni akar újévkor, mert elégedetlen alakjával. Beiratkozik edzőterembe, kipróbál valami felkapott diétát, amelyek hasznosnak is bizonyulnak egy darabig.

Tart ez addig, míg az első eredmények látszódni nem kezdenek. Utána kitartásuk lankad, s visszasüllyednek régi szokásaikba, s az első sikerek után, dupla akkora csalódás éri őket. Történik mindez azért, mert átmenti megoldást kerestek önértékelésük javítására. S nem tudták belátni, hogy az életmódváltáshoz elszántság és kitartás kell, ha valaki tartósan meg akarja szerezni és tartani álmai alakját.

Még mindig a külsőnél tartva, sokan indulnak ilyenkor a plasztikai sebészetre is. Azért, mert már annyira nem bírják magukat elviselni a tükörben, hogy az már nem tűr tovább halasztást. Miután túl vannak a műtéten, egy darabig jobban érzik magukat. Ám aztán újabb hibát vélnek felfedezni magukon, s kezdődik minden elölről…

Azok, akik nem tudják magukat elfogadni, úgy ahogy vannak, nem képesek tévképzeteiket sem elengedni. A belső lelki világom nem attól fog változni, hogy befestetem a hajam szőkére, póthajat rakatok fel, s felpumpáltatom a melleim. Lehet, hogy még rosszabbat is teszek magammal, mert egy idegen nő néz vissza rám a tükörből, ami által meghasonlok. Mert tudom, inkább maszkot húztam magamra, mint hogy elfogadjam, s abból hozzam ki a legtöbbet, amit a természettől kaptam.

Tanulni életünk bármely szakaszában érdemes. Ezért ha tényleg szeretnénk, akkor iratkozzunk be egy tanfolyamra, vagy üljünk be újra az iskolapadba, mert okulni egy életen át lehet. Eltékozolt idő nincs, mert valamit mindig mindenből tanulhatunk. Például, ha nem csinálunk végig egy tanfolyamot, akkor a kitartást kellene növelni magunkban, s azt kellene először megtanulnunk, hogy más dolgokat is tanulhassunk…

Elengedni, elfogadni mindent, úgy, ahogy volt, felmérni valós kvalitásaink valóban nem árt legalább egyszer egy évben. Vannak olyan tanulságok, amelyeket minden évben újra kell tanulnunk, mert nem akarnak az elménkből, s szívünkből még eltűnni, mint egy tanítva számunkra önmagunkról valami fontosat. Trenírozzuk elménket arra, hogy koncentráljunk mindig a jelenre, lássuk meg belső értékeinket, fogadjuk el magunkat, s tanúsítsunk kellő kitartást a számunkra fontos dolgok, tettek véghezviteléhez. S mindezek mellett ne feledjünk hinni önmagunkban, s akkor is szeretni azt, akik vagyunk, ha éppen egy komolyabb akadály is keresztezi utunkat.

Mikor a szív szeretni akar

akarEgyes szavak a szívbe égnek. Gondolatok formájában, melyek érzésekké válnak. Felkavaró lélektáncot eredményezve, megbontva az ego fellegvárát, azért, hogy a psziché romokban heverjen, s a racionalitást legyűrje az érzelmi káosz. Nincs esély észből cselekedni, mikor a szív a szeretet szabadságára vágyik. Mikor minden erejével, kétségbe esetten keres kapaszkodót a szeretet utolsó elkapható szalmaszálába. Mikor élni akar, hevesen dobogva, érezve, ahogyan szakadatlan vért pumpál az erekbe, hogy aztán hallgathassa annak csörgedezését, éltető forrásában. Élni! Élni a mának, majd emlékezni a tegnapra, hogy reményt adhasson a holnapjának. Esélyt akart, valami olyan formájában, ami elfeledteti, ha kell, semmissé teszi, mindazt, amiért zakatolása lassabb ütemre váltott.

Ám hiába minden, próbálkozásai percről-percre erőtlenebbé váltak. A szív saját szeretete forrását, máshol kereste, nem magában. Azért, mert elfejtette, hogy egy másik szív csak tükör lehet saját szeretete minőségéről. Nem forrásként üzemel, nem birtokolható, csak együtt lehet dobogni vele, ha egy ütemre váltanának. Szenvedett a szív, mert az érzelmeké volt a főszerep. A psziché háttérbe szorult, nem az elme döntött a cselekedetekben. Az érzelem leteperte, s földre kényszerítette az ego összefogási próbálkozásait. Azért, mert a szív még kereste a fokmérőt két szerető lélek egymás iránti tiszteletéhez. Azért is, mert hinni akarta, hogy az egészséges szeretetben nem lehetséges, hogy az, ami az egyik léleknek fáj, az a másiknak örömet okozhasson. A másik szívben a szeretet valódiságát, milyenségét, meglétét, vagy nem létét kereste, hogy hű tükröt lásson arról, milyen erős szív is ő valójában.

Aztán, amit talált mélyen megbántottá tette. A másik szív nem úgy szerette, ahogy ő várta, nem a saját fokmérője szerint. Persze később belátta, hogy más sem szeretheti őt, ha ő sem tudja, mit is jelent pontosan számára a szeretet. Hogyan ítélkezhetne egy másik szív szeretni tudásáról, ha a magáét sem ismerte még fel? Létezése fő feladatává vált így, hogy szeresse, tisztelje és el is fogadja magát, úgy ahogy van. Azért, mert amíg nincs ismerete saját értékeiről sem, esélyes, hogy folyamatosan tévútra sodródjon. Sérült lelkek találkozásából pedig csak fájdalom születhet. Úgy szeretni, hogy az a másiknak fájjon, szenvedésnek hívják, nem szeretetnek. Ezért a szív útra kélt, hogy kihalófélben lévő értékeket kutasson fel magában. Tisztelet, lojalitás, elfogadás formájában. Hinni akart ezekben és ekként cselekedni. Azért, hogy nemes lélekként éljen, aki a heves záporokat félbeszakítva elhozza a szikrázó napsütést. Kék ég, madarak, fák formájában. Hogy ne csak a szürke talajra vessék tekintetüket a kóbor szívek, s az úton elveszve botorkáljanak.

Némely szív jelzőbójaként mutatja a többinek a helyes utat. Rávilágítva az ösvényre, mely saját magukhoz viszi őket, hogy önszeretetük lángja felragyoghasson. Azért, hogy szikrázzon bennük az ember, a lélek, a szülő, a társ. Azért, hogy emberként, lépjen mindenki másokkal egy útra, ha egy irányba tartanánk. Tisztelettel, szeretettel a szívekben. Autonóm mivoltuk figyelembe vételével. Minőségi értékek kifejezésével, lényegük vállalásával együtt. Teret hagyva az érzelemnek és értelemnek, megértve, elfogadva, azt, akik, mások jóváhagyása nélkül. A legtöbb, amit elérhet így egy szív, az, hogy olyanokkal teremt kapcsolatot, akik közel azonos értékeket vallanak, mint ő. Akik akként vágyják hinni, remélni, megélni, az élet csodáját, ahogy az egy szeretettel teli közeghez illik. Mosollyal, s könnyekkel, örömmel, bánattal együtt. Részét képezve egy nagy, szeretetből táplálkozó családnak, ahol mindenki ismeri önnön szeretete forrását.

Kreatív karácsonyfák fenyőfa nélkül.

A hagyomány azt kívánja, hogy minden évben karácsonykor díszítsünk fel egy fenyőfát. Szép tradíció, valóban van egy fajta meghitt varázsa annak, mikor a fenyő illata belengi a lakást. Semmi pénzért ki nem hagynánk a legtöbben ezt az ünnepet. Persze a tűlevelek hullását, s a vele járó takarítást már annál inkább hanyagolnánk.

Ha idén nem bajlódnánk ezzel, vagy kipróbálnánk a fenyőfa mellett, vagy helyett alternatív karácsonyfákat, akkor nézzük meg az alább található képeket. Hátha inspirálnak, s esetleg új hagyomány beépítésére is késztetnek, az ünnepi készülődés közepette.

alt-kar   alt-kar-5alt-kar-9alt-kar-8                                                                                                                                                                            alt-kar-4alt-kar-6alt-kar-7alt-kar-10                                                                                                                                                       

alt-kar-11alt-kar-12

alt-kar-13alt-kar2

Második elménk, a szív

elme szív

Tudtad, hogy az emberi szív a legerősebb elektromágneses mezővel rendelkezik az összes szervünk közül? És azt, hogy ez a mező a testünktől akár egy-két méteres távolságban is mérhető? Vagy azt, hogy ez az energia mező kapcsolatban áll az érzéseinkkel?

Nos, ezt állítja a legújabb kutatás, mely a szívre vonatkozik. S nem csak ezt, hanem azt is, hogy ebben az elektromágneses mezőben fellépő zavarok bizony hatással vannak a testünkben lévő összes szervünkre is. Ezek után talán már nem is meglepő, hogy a neuron-kardiológusok azt állítják, a szívnek van saját intelligenciája. Sőt, nem csupán izomsejteket hoz létre, hanem idegsejteket is.

Azon túl tehát, hogy vért pumpál, van egyéb funkciója. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy uralkodó szerepe van szívünknek a valóság észlelésében is. A racionális gondolkodásúaknak ez nem túl jó hír persze. Hiszen ők azt mondják, pont az elménk az, ami kihúz bennünket a bajból egy érzelmi zűrzavar kellős közepén. Ezzel ellentétben a szív érzéseinkre fókuszálva hoz döntést. Vagyis ösztöneinkre hagyatkozik, logikus szempontok híján.

 Az elme és a szív kooperálási próbálkozásai általában kudarcra vannak ítélve. Például olyan esetekben, amikor az elme tart a komfort zónán kívüli boldogulás lehetőségétől, miközben a szív választást sürgetne. Természetesen, ha az elmét a szívvel egyensúlyba tudjuk hozni, mindez kiküszöbölhető.  Követni szívünket, ilyen esetekben azt jelenti, hogy mélyebb érzelmeinkkel teremtünk kapcsolatot, ahelyett, hogy csak logikai úton hoznánk döntéseket.

Ösztönös érzéseink mutatják az utat szívünknek, hogy megértsük, mi az, ami teljes megelégedésünkre szolgálna. Tehát érzéseink segítenek megérteni a világban lévő rejtett motivációkat és közelebb kerülni önmagunk spirituális aspektusához. A neuron-kardiológusok azt állítják, hogy szívünk képes az elménkként is funkcionálni, mintegy útmutatóként szolgálva egy másfajta intelligenciához.

Ez ma már nem sci-fi, hiszen számtalan pszichológiai kutatásban bizonyították, hogy a szív az elmével kommunikál. Ezekből a tanulmányokból tudjuk, hogy bizonyos érzéseket, csak a szívintelligencia hullámán érzékelünk. Mint, ahogy azt is, hogy a szívre hatást gyakorolnak bizonyos pszichológiai tünetek, mint amilyen a szívritmus megváltozásával járó stressz vagy más negatív érzelmek.

A szív idegrendszere nagyjából negyvenezer neuront tartalmaz. Monitorozás alatt nyomon követhetők ezek a neuron vegyületek, mint ahogy a pulzus és a vérnyomás is. Ugyanezeket az információkat, agyunk is tárolja. Mintegy bizonyítékként szolgálva arra, hogy az elme és a szív képes kommunikálni a bolygóidegen és a testben végigfutó elektromágneses mezőn keresztül.

Így lehetséges, hogy a szív saját tudattal rendelkezvén képes megváltoztatni az agyi funkciókat. Ugyanígy befolyásolni is azt, hogy mennyi energiát érzünk éppen magunkban. Mostanra biztosan állítható, hogy az elmétől függetlenül, a szív, különálló intelligenciával is rendelkezik. De együtt is munkálkodik a testtel és az elmével, így van hatással érzelmeink érzékelésére. Döntéseket hoz, fejleszti, vagy éppen lenyomja érzelmi állapotunkat.

Tehát elmondható, hogy amit tapasztalunk mentálisan, az megjelenik fizikai valójában testünkben és befolyásolja szívritmusunkat, szívverésünket és Vica versa.

Szívünk segít bennünket abban, hogy jobban megértsük a világot érzéseinken keresztül. Lehetővé teszi univerzális úton megtapasztalni a valóságot, amiben élünk. Ebben nagyban támogatja a már említett biológiai elektromágneses mező, mely körülötte van. Hiszen ezáltal vagyunk képesek saját érzelmi szintünkön keresztül felfedezni mások látásmódját és érzelmi világát. Nem véletlen, hogy azt mondják, hogy a szívben van a kulcs az emberek egységes világképének kialakításához szükséges tudatossághoz.

Mint ahogy az sem véletlen, hogy az azonos rezgésszinten lévő emberek, könnyebben megértik egymást, mint a többiek. Aki a szívintelligencián keresztül kommunikál, az mélyebb érzéseinket hívja elő. Nem (csak) elménkre hagyatkozik, hanem ösztönös tudásunkra is. Abban pedig nagy szerepe van a szív saját tudatának. S annak az energiamezőnek, ami taszít, vagy éppen közelebb hoz bennünket, másokhoz.

Elég jó vagy!

elég jó

Olyan könnyen képesek vagyunk magunkat lenyomni. Még inkább értéktelennek vagy kevesebbnek érezni a többieknél. Sajnos erre, nagyon hajlamosak vagyunk. Pedig valójában, mind születésünktől fogva, elég jók vagyunk!

Már egészen fiatal korunktól küzdünk a szeretetért, az elismerést és az elfogadásért. Mert úgy tűnik a szeretet, feltételekhez kötött. Például anya csak akkor szeret bennünket, mikor csendben vagyunk, összepakolunk a szobánkban, jó jegyeket hozunk haza az iskolából. A főnök is csak akkor tart értékesnek mikor produktívak vagyunk, és pontosan azt tesszük, amit előír nekünk. Társunk is akkor ad szeretet mikor elmosogatunk, alkalmanként szeretkezünk vele, és teljesítjük ilyen-olyan elvárásait. A külvilágban valóban úgy tűnik, csak ezek által kaphatjuk meg a szeretetet, amire olyan nagyon vágyunk.

Ráadásul saját magunkkal szemben is toronymagas elvárásokat támasztunk. Úgy hisszük csak akkor vagyunk elég értékesek, ha tökéletes partner, munkatárs, szülő, barát stb. vagyunk. Azt gondoljuk egy gyönyörű ruhától, a közösségi médiában rengeteg ismerőssel rendelkező egyénként és álmaink megvalósításától válhatunk csak értékelhetővé. Vagyis, az a téveszme él fejünkben, hogy csak ha mindent rendben tartunk magunk körül, lehetünk elég jók. Mindez persze zsákutca. Hiszen, a szeretet nincs feltételekhez szabva.

Ennek ellenére mégis azt gondoljuk, hogy nem vagyunk elég jók. Miért? Hiszen mindent megteszünk a fent felsoroltabbakból, mégsem kapjunk meg azt, amire vágyunk. Annak ellenére sem, hogy minden szélsőséges elvárásnak igyekszünk megfelelni. Ám mivel tökéletes világ nem létezik, így tökéletes ember sem. Nem létezik a tökéletes életünk sem, így jóváhagyást sem kaphatunk arról másoktól, hogy elég jók vagyunk, s megérdemeljük a szeretet.

Talán meglepő, de valójában az életben maradáshoz fontos dolgok (mint a levegő is) korlátlanul és teljesen ingyenesen járnak nekünk. Képzeljük, el mi történne, ha lemondanánk a levegőről, amíg nem teljesítjük az elvárásokat. Ha csak azután kaphatnánk oxigént, ha mi mindennel készen vagyunk. Nos? Ugyanez a helyzet a szeretettel is. Vissza tartjuk magunktól, pedig az is ugyanolyan életbevágó.

A baj ott kezdődik, hogy valahol útközben, már elhittük, hogy nem érdemeljük meg, hogy szeretetet kapjunk. Azt tanultuk meg, hogy a szeretet feltételekhez kötött és ezt az elképzelést idővel magunkévá tettük. Így aztán magunkkal tolunk ki, mert szeretetet csak akkor tudunk megosztani másokkal, ha a mi szeretettankunk tele van. Csak ha önmagunkat képesek vagyunk feltétel nélkül szeretni, akkor tudunk másokat is ugyanígy szeretni.

Szóval a kérdés az, akarjuk e magunkat az életben jobban szeretni? Ha igen, akkor adjuk magunknak azt a szeretetet, amit megérdemlünk! Ne tartsuk magunkat tovább lent a mélyben, a kisebbrendűségben. Vegyük végre tudomásul, hogy úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk! Megérdemeljük a szeretetet „csak” mert létezünk, mert azok vagyunk, akik. Nem pedig azért, mert ezt vagy azt tesszük, gondolunk, vagy mondunk. Nincs szükség semmilyen cselekedetre ahhoz, hogy kiérdemeljük önmagunk vagy mások szeretetét. Csak hit kell ahhoz, hogy tudjuk, elég jók vagyunk.

A legboldogabb emberek egy erőteljes szeretetet és szolidaritást tapasztalnak életükben azért, mert ők hiszik, hogy érdemesek arra, hogy szeretve legyenek. Ez az egyetlen erős meggyőződés elegendő ahhoz, hogy az életünk megváltozzon. Ez az egyetlen dolog kell csupán, hogy elhiggyük, hogy értékesek vagyunk. A hit arról, hogy elég értékesek vagyunk ahhoz, hogy magunknak szeretet adjunk. Ezáltal megértjük, hogy elég értékesek vagyunk ahhoz is, hogy másoktól a szeretet elfogadjuk. S, hogy a szeretetért nem kell küzdenünk, csak feltétel nélkül befogadni azt életünkbe.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!