Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Észbontó alkotások acélhuzalból

Seung Mo Park koreai születésű szobrász gyermekkora óta rajzol. Megjárta Indiát, hogy megtalálja önmagát, s ezért elmélyedt a buddhizmusban. Olyan jól sikerült mindez neki, hogy aztán olyat talált ki, ami egy csapásra híressé tette. Alkotásaihoz rozsdamentes acélt, alumíniumot és üvegszálat is használ, ezzel elérve egy új alkotási módot a 3 dimenziós művészetben.

A Maya nevezetű sorozata rétegezettet rozsdamentes acélhuzalból kézzel kivágott portrékból áll. Addig hajlítja, alakítja az anyagot, míg végül 3 dimenzióssá nem válik alkotása. Éppen ezért fotorealisztikus munkái csak bizonyos távolságból láthatók jól. A munkamenet a következőképpen zajlik:

A Human elnevezésű sorozatához alumínium huzalt és üvegszálat használ. Elképesztő az a precizitás és aprólékosság, ahogyan a ruhák ráncait, az izomzatot, a testet, az arcot megteremti ebből az anyagból.

Műveit New Yorktól Tajvanig viszik kiállításokra. S mivel ennyire termékeny művész egész biztosan fogunk még róla hallani.

http://www.seungmopark.com/

Piszkos Fred, Vanek úr és a többiek

„Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.”

Mosolyra húzódott a szád? Nem csodálom. Hiszen Rejtő Jenő írásai szórakoztatóak, humorosak és mindenki jobban érzi magát könyvei hatására.

A szórakoztató irodalom egyik legismertebb alakjának könyveiről, leginkább csak ponyvairodalomként beszélünk. Pedig, Reich Jenő munkássága ennél azért jóval több volt. Fordított Erich Kastnertől, írt színpadra műveket, készített utazásai során kalandregényeket, sőt, még életében segédkezett két forgatókönyv elkészítésében (Sportszerelem és az Urilány szobát keres című filmekhez).

Egy baráti kört alkotott Karinthy Frigyessel, Kabos Gyulával és Latabár Kálmánnal. Az egyetlen „bűne”, hogy zsidónak született és ezért a második világháborúban egy munkatáborban végezte összesen 37 évesen.

Legismertebb írásai az idegenlégióról szóltak. Ami azért is érdekes, mert ő összesen egy hétig volt a francia idegenlégió tagja, aztán gyenge testalkata és egészségi állapota miatt leszerelték. Ennek ellenére abból az egyetlen hétből annyi élményre tett szert, amiből aztán megszületett Az elátkozott part, A három testőr Afrikában, a Csontbrigád, és A láthatatlan légió című könyvei.

Mi bizonyítaná jobban szárnyaló képzeletét, mint az, hogy összesen hét nap elegendő volt számára, hogy abból könyvek szülessenek?!

Töretlen népszerűségének bizonyítéka az a két könyve, amelyekből filmek készültek. A Vesztegzár a Grand Hotelben című könyvéből a Meztelen diplomata 1963-ban Palásthy György rendezésében (és olyan legendás színészek játékával, mint Márkus László, Krencsey Marianne, Rajz János, Garas Dezső) és A három testőr Afrikában Bujtor István rendezésében 1996-ban (Koncz Gábor, Tordy Géza, Benedek Miklós, Rátóti Zoltán játékával).

A zenében is megjelennek művei: Szörényi Levente és Bródy János által írt Wágner úr a Fonográf előadásában 1975-ben, sőt állítólag az R-Go nyolcvanas évekbeli színpadi dzsungel díszleteit is Rejtő regényei ihlették.

Akárhogy is én gyerekkorom óta szeretem könyveit, mert olvastatják magukat. Valahogy mindig azt gondoltam, hogy ez azért van így, mert az író is gördülékenyen haladt a lapok tele írásával, miközben ő maga is jól szórakozott. Való igaz, nem a szépirodalom a műfaja, hiszen Rejtő könyvei, nem tartalmaznak húsz oldalas leírást egy tájról. Ő In medias res indul neki a történetének, hogy aztán mindjárt egy bunyó kellős közepén találja magát az ember, s a következő pillanatban már egy lovagias ügy intézéséért drukkolhasson.

Laza eleganciával viszi előre a történet fonalát, s közben úgy bontakoztatja ki a szereplők személyiségét, hogy abban nincs semmi mesterkéltség. Mindenkiről kiderül valami az életéből, ami miatt még a legádázabb bűnözőt is megszeretjük kicsit. Ezért is olyan jók Rejtő írásai, mert szeretethetővé teszi az embereket (akármilyen galádságot is követtek el).

Nincs csöpögős romantika, bár sokszor szerepelnek gáláns lovagok írásaiban, mégis mindez olykor csak egy indok (a sok közül), amiért a hős, kötelékeiből szabadulni akar. Ironikus humora a mai napig utánozhatatlan. (pedig, mi magyarok, az iróniával baráti kapcsolatban állunk). Ha elkezdjük olvasni könyvét, biztos nem tesszük le addig, ameddig a végére nem értünk. Nem véletlen, hogy képregények is születtek Rejtő Jenő könyveiből!

Nem kell mindent megbocsátani

Vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is kell megbocsátani. Ilyen az, mikor valaki egy védtelen gyermeket bántalmaz/ erőszakol meg, és ezzel egy életet tönkretesz. Azt sem könnyű elfeledni, ha „csak” elhagyja a szülő a gyermekét. Mindegyik esetben sérül a bizalom, ami aztán kihat a gyermek egész életére, hiszen ha az is bántotta/cserbenhagyta, akiben feltétel nélkül bízott, akkor joggal merül fel benne, hogy másoktól, mit remélhet?

Van, amit szinte egyáltalán nem lehet megbocsátani. Már csak azért sem, mert az elkövető fel sem fogja, vagy egyenesen elbagatellizálja tette súlyosságát, annak ellenére is, hogy elvileg „ép eszű”.

Dr.Harriet Lerner könyve a Why won’t you apologize? (Miért nem akarsz megbocsátani?) azt taglalja, hogy a felelőtlen magatartás is ellehetetleníti a megbocsátást. Legalábbis addig biztosan, amíg meg nem tisztul az áldozat lelke attól az iszonyatos fájdalomtól, dühtől és bánattól, amit éveken át fojtott el magában.

Az ő érvét támasztja alá egy barátom története is, akit a saját apja erőszakolt meg gyerekkorában. Neki „csupán” 48 évébe került, hogy élhető, egészséges életet élhessen ma. Az, ami vele történt szexuális függőséget alakított ki nála (erről itt olvashatsz: http://mystique.cafeblog.hu/2017/03/08/serult-lelkek-interju-egy-szexualis-fuggovel/). Azért, mert nem tudott megbocsátani az apjának és az anyjának, és az elfojtott haragja azt hozta elő belőle, hogy saját áldozatait is ugyanúgy bántotta, ahogyan az apja őt, bár utána rettenetes lelkiismeret furdalása gyötörte.

A „keresztény” világban is nyilvánosságra került az, amit már régen sejtettünk: azok a papok, akik gyermekeket molesztálnak, maguk is molesztálás áldozatai voltak gyermekkorukban, és ez így megy már évszázadok óta…

Ördögi kör ez, s mint láthatjuk a „keresztényi megbocsátás” nekik sem sikerült. Mert kimondatlanul és a megélés lehetősége nélkül megmaradt bennük mindaz, amit a bántalmazóikkal szemben éreztek és éreznek, még ma is.

A megbocsátásról mindig azt mondják, hogy bennünket szolgál (erről itt olvashatsz: http://mystique.cafeblog.hu/2017/04/21/lelki-dolgok-a-megbocsatas/). Ez igaz is, abban az esetben, ha tényleg megéltük előtte az érzéseinket, és megvolt az ehhez szükséges érzelmi nagytakarítás. Bár engem csak elhagyott anyám, sírtam, aztán dühös lettem rá, ami 10 éven át hatott életemre. Mikor ez idő alatt egyszer-kétszer felbukkant újra az életemben, abból mindig óriási veszekedés is lett, amit egy nagyon rövid élettartamú békekötés követett…

Ma már azt gondolom azért volt ez így, mert nem éreztem rajta, hogy érezné tettének súlyát, inkább csak azt, hogy sajnálja magát és azt várja, hogy én segítsek (gyerekfejjel) rajta… így aztán esélyem se volt rá, hogy megbocsássak. S mivel nem voltam rá képes találkozásaink után gyötrődtem, ami olykor „tombolásba” csapott át.

Kb. 8 évvel ezelőtt aztán minden harag elszállt belőlem és készen álltam rá, hogy rendezzem vele kapcsolatom. Újra tudtam bízni benne, bár voltak bennem szálkák, azt nem tagadom. Persze az enyhülést az én hozzáállásom változása hozta el… S bár sokáig egész jól megvoltunk, egyszer csak megint azon kaptam magam, hogy már nem dühös vagyok, hanem inkább csalódott, hogy van, ami sohasem változik, és ezt olykor már nehezen tolerálom…

Csak akkor lehet teljes mértékben megbocsátani, ha a másik őszintén megbánta, amit tett, de erre nagyon kicsi az esély, mert az ember önfelmentő képessége határtalan. Igaz, az sem jár automatikus gyógyulással, ha megbánja tettét, ugyanis ahhoz kellünk mi is, hogy felszabadítsunk magunkban minden elfojtott érzést és haragot, ami nyomorítja életünk és a másokkal való kapcsolatunk.

A mai napig, ha egy általam nagyon szeretett ember távozik az életemből (legyen az szerelem vagy barátság) mindig azt a traumát élem át újra, mint mikor az anyám lépett ki az életemből. S minden egyes alkalommal meg kell küzdenem magammal és a görcsös ragaszkodásommal, miszerint nem akarok senkit sem elveszíteni az életemből, mert ha ez történik, az azt jelenti, hogy nem vagyok szeretethető…

Mindaddig, amíg van bennünk egy gát, ami elzárja érzelmeink elől az utat, nem lehet ezektől a téves és káros berögződésektől megszabadulni. Ezen pedig az sem segít, hogy sokan tanultuk azt, hogy nem szabad dühösnek, elítélőnek lenni a szüleinkkel, és ezért bűntudatunk van, ha rossz érzéseink vannak velük szemben mégis.

Azok, akiket bántalmaztak, molesztáltak, cserbenhagytak (joggal) érezhetnek dühöt és ezért akár „ki is futhatnak a világból”, hogy üvöltsenek egy (vagy több) nagyot. Nekem a fél maratonira való edzés az, ami évek óta segít. Ez segítette elő azt, hogy ki merek állni magamért, és egy ideje elkezdtem lekommunikálni azt, ami rosszul esik, akkor, amikor kell.

Hosszú tanulási folyamat, míg az ember megérti, vannak érzések, amiket muszáj megélni, bármennyire is rosszak azok. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert azok hozzánk tartoznak, belőlünk indulnak, így foglalkozni kell velük és ki is kell fejezni azokat. Azért fontos ez, hogy egyszer tényleg megbocsássuk (ha tudjuk) azt is, ami megbocsáthatatlan.

Nem az elkövetők lelki nyugalmáért, hanem a saját lelki békénkért.

Mese és valóság egy képen. Ismerkedj meg Olga Barentsava munkáival

Nem tudom, ki hogy van vele, de engem mindig lenyűgöz, mikor a mesék világát keresztezi a valóság. Például úgy, hogy a „vad” állatok a védtelen nőkkel és gyerekekkel össze vannak eresztve. Van valami igazán varázslatos és hátborzongató abban, amikor a vadak kezes bárányként viselkednek az emberekkel. Ezért tudnám elképzelni én is, hogy Stepannal, a 7 láb magas és 1400 font nagyságú medvével a kamerák elé állnék. ( Igaz, a macik, amúgy is a gyengéim.)

Az orosz fotós Olga Barentsava is nagyon szeretheti őt, mert már többször dolgozott vele. Először akkor, mikor egy elég „érdekes” fotósorozatot készített vele és modellekkel, egy vadászat ellenes kampányhoz. Persze Stepan néhány hónapos korától emberek között él. De azért ezek a képek, elég mesések és ijesztőek, nem?

Persze a gyerekemet már nem engedném a közelébe szívesen. Azért mégis csak egy medvéről van szó, bár ez a kép nagyon aranyos, azt elismerem.

Azt már szívesebben megengedném neki, hogy mellém üljön.

Sőt, csak akkor mennék férjhez, ha ő adna össze bennünket (vagy legalább egy ilyen fénykép készülhetne a nagy eseményről! ).

Igaz, azt se bánnám, ha hozzábújhatnék, hogy megnyugtasson.

Olga további képei itt találhatók: https://www.instagram.com/olga.barantseva/

“Általában nincs véleményem semmiről. Ez alól kivétel a társadalmi egyenlőtlenség.” Marguerita Duras

Marguerita Duras-t sokféleképpen emlegetik. Egyesek szemében a nárcizmus királynője, mások a született kommunistát látják benne, míg akadnak, akik a szerelem, a szenvedély és a gyötrődés ábrázolásának mesterét ismerik el személyében. Egy biztos. Egész életműve vallomás önmagáról és hányattatott életéről. Ennek lenyomata az is, hogy több mint 50 regénye és novellája van, valamint 17 filmhez írt forgatókönyvet.

Eredeti nevén Marguerita Donnadieu regény-, dráma-, forgatókönyv író és filmkészítő 1914-ben született Gia-Dhin-ban, Indokínában, a mai Vietnám területén. Apját korán elvesztette, így tanárnő édesanyja egyedül nevelte őt és két testvérét. Számtalan megpróbáltatást szenvedett el, fiatal korától kezdve. Saját bátyja molesztálta, anyja prostituálta és bántalmazta.

Szoros kötelék csak öccséhez fűzte családtagjai közül. Igaz, az annyira közeli viszonyt jelentett, hogy állítólag a szex is beletartozott. Anyja egy domináns, szadista nő volt, akivel a kapcsolata folyton szeretet/gyűlölet alapú viszonyokba sodorta. 15 éves volt, mikor találkozott egy nála 17 évvel, idősebb férfival, aki nagyon gazdag családból származott.

Anyja anyagi hasznot húzott e kapcsolatból, míg Marguerita azt remélte menekülni tud majd szörnyű családjától. Szerelmével össze is akartak házasodni, csak éppen a szegénysorból származó lány nem volt megfelelő parti. Így kapcsolatuk megszakadt 2 év után, de Marguerita sohasem felejtette el szerelmét.

Annyira mély nyomot hagyott benne e szerelem, hogy meg is örökítette az utókor számára A szerető című regényében, amely 1984-ben jelent meg és 40 nyelvre fordították le.

17 éves korában a család Franciaországba költözött. Marguerita Párizsban, a Sorbonne egyetem matematika szakán folytatta tanulmányait. Hamar kiderült ott, hogy a politológia, a jog és a közgazdaságtan közelebb áll hozzá. Csatlakozott is a Francia Kommunista párthoz és Indokina képviselője lett. Itt találkozott Robert Antalme íróval, akivel össze is házasodott. Mikor kitört a háború Duras a Vichy kormánynak kezdett dolgozni és az ellenállási mozgalomhoz is csatlakozott.

Férjét elhurcolták a németek és bebörtönözték, mint politikai foglyot. Marguerita is megjárta a poklot, amiről vall is az 1985-ben megjelent A háború című regényében. Mikor a férje 38 kilogrammosan tért vissza hozzá, Marguerita újra „életre keltette”, miközben már mást szeretett.  Mint hitves helyt állt, de szíve már közös barátjuk Dionys Mascolo-ért dobogott ekkor.

Férjétől barátsággal vált el, miután az felgyógyult. Hozzáment Dionys-hoz, akitől egy fia született, aki viszont elhunyt. A szerelmi háromszög, a kiteljesedés utáni vágy sokszor szerepelt Marguerita írásaiban. Ennek egyik legjobb példája az 1960-ban filmvászonra került Szerelmem Hirosima című forgatókönyve, amely óriási siker lett világszerte. Innentől kezdve egyre több forgatókönyvet írt, na meg közben dramaturg és rendező is lett belőle. Szokatlan megoldásai a filmen meghozták számára az elismerést, és egy jó barátnőt Jeanne Moreau személyében, aki aztán sok-sok filmszerepet köszönhetett Duras-nak.

Az 1980-as évek elejére Marguerita lelkileg és érzelmileg is megtört a sorozatos megpróbáltatások hatására, amely egész életét övezte. Sohasem felejtette el honnan indult és milyen közegből. Második férjétől is elvált, szeretett öccse 1957-ben bekövetkező halálát sohasem tudta feldolgozni. Komoly alkohol problémákkal küzdött (5 liter bort ivott naponta), mikorra sikerült elvonókúrára küldeni, a gyógyulás halovány reményével.

Mégis talpra állt, igaz 5 hónapig kómában feküdt. Ezután alakult ki nála tüdőtágulás is, de az élet úgy hozta, hogy utolsó szerelme akkora már támogatta. A nála 40 évvel fiatalabb Yann Andrea, a rajongásig szerette őt munkáin keresztül. Az utolsó 11 évben együtt is dolgoztak, s bár Yann homoszexuális volt, mégis mindketten szerelmet éreztek egymás iránt, elmondásuk szerint. Ennek megörökítése az Ez a szerelem című 2001-ben megjelent film is. A szerető című regényét még filmvászonra segítette Duras 1992-ben. Majd 1996-ban meghalt és a Montparnasse-i temetőben lett eltemetve.

 

Forrás: www.mandarchiv.hu

www.vn.nl/ marguerita duras, koninging van het narcisme

Laura Adler: Marguerita Duras

Beszéljünk őszintén a testsúly problémákról

Olyan világot élünk, amikor mindent és mindenkit kritizálunk. Ítéletet mondunk a felett, akinek túl alacsony vagy túl nagy a testsúlya például. Presztízskérdésnek számít ma az, ki milyen külsővel rendelkezik. Az alapján mondunk valakiről véleményt, hogy mennyire karcsúnak vagy éppen kövérnek látjuk magunkhoz képest.

Állandóan másokkal vagyunk elfoglalva, ahelyett, hogy magunkba néznénk. S ezáltal egyre gyakoribb jelenség a body shaming vagyis a testgyalázás.

Mindennek oka persze az, hogy mi sem vagyunk magunkkal kibékülve, s ezért „jól esik” másokat lehúzni valamiben, hogy egy kicsit jobb kedvre derüljünk. Az, hogy ezzel milyen sebeket ejtünk vagy mélyítünk el a kritizált félen, nem számít, mert az már nem a mi dolgunk…

Nem véletlen, hogy éppen ezért a bántalmazottakra már külön iparágak épültek fel. Mert példának okáért a túlsúlyosak bizony egy nagyon érzékeny réteg, akiknek száma egyre nagyobb, és most nem azokról van szó, akik hormonális betegséggel küzdvén vannak elhízva, mert az más lapra tartozik!

A „csak” túlsúlyosok száma jó ideje beteges méretet öltött a világ egyik részén, míg máshol még mindig az éhínség fenyeget…

S nem elég, hogy nem tudnak megbirkózni saját gyengeségükkel, még csak a társadalom sem segít nekik, hogy egészséges énképük (vagy testképük) legyen. Éppen ezért nem meglepő módon, azok, akik genetikailag túlsúlyos családból származnak, azok egy része fennen hirdeti, hogy ők jól érzik magukat a bőrükben (ami legtöbb esetben nem igaz) sőt, le is nézik a hozzájuk képest „véznákat”.

Bántásért, (kritizálásért) bántás jár… S egyes iparágak erre még rá is tesznek egy lapáttal…

Ilyen az is, hogy a plus-size méretű hölgyeknek már külön szépségversenyek indulnak. Ünneplik a túlsúlyosok egészségtelen életmódját, csak éppen nem mondják ki nyíltan… Hiába vannak az olyan kampányok, amelyek arra ösztökélik a nőket, hogy vállalják és szeressék testüket, ami a helyes irányba vinne, ha közben a divatvilág is felkarolja a plus-size méretű nőket. Pedig mindenki tudja, hogy ez az iparág mindig is az egészségtelen kinézetet preferálta…

Sem az anorexiás, sem a plus-size modellek nem az egészség mintaképei. Mégis képesek „büszkén” vállalni a testüket a nagyközönség előtt. (Bár az esetek 80%-ban kiderül, hogy szenvednek ők azért, hogy úgy nézzenek ki, ahogy elvárják tőlük, sőt, a plus-size méretűeknek is kell bizony sportolni, diétázni stb.)

Meg lehet kövezni érte, de én úgy gondolom normális esetben nem biztatni és támogatni kellene azokat, akik komoly betegségeknek vannak kitéve túlsúlyuk, vagy éppen kórosan alacsony testsúlyuk miatt, hanem ösztökélni a normális testsúly elérésére és az életmódváltásra.

Az, hogy a világ egy része ünnepelteti a kórosan sovány vagy éppen komoly túlsúllyal rendelkező nőket, deformált és beteg világot takar, én úgy érzem.

Az, ha valaki beteg és azért akkora a testsúlya, amekkora, az más lapra tartozik, s ezért az ő esete merőben más. Igaz, azért az őt is érinti, hogy túlságosan is felületesek lettünk az utóbbi időben. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a külcsínnek, mint a belbecsnek, aminek nagyon rossz vége lesz, ha így haladunk. Már egy generáció felnőtt ebben a „gyalázkodó világban”, s ennek meg vannak a következményei…

Én 15 évig voltam túlsúlyos, ami azt jelenti a gyakorlatban, hogy +15- 25 kg felesleg volt rajtam állandóan. 15 éven át gyűlöltem magam, és hallgattam a saját apámtól is, hogy kövér vagyok, nem hogy másoktól… Nem használt, nem segített, s már csak dacból se foglalkoztam a súlyommal… Aztán kiderült beteg voltam (erről itt olvashatsz: http://mystique.cafeblog.hu/2017/03/13/15-ev-kezeles-nelkul-pajzsmirigy-betegseggel/) és 9 éve azt hallgatom, hogy most meg már „túl vékony” vagyok…

Nem hiszem, hogy az megoldás, ha túl nagy figyelmet fordítunk egymás kinézetére. Attól a belsőnk nem lesz jobb, maximum csak keserűbb és irigyebb másokkal szemben. A negatív énkép és békétlenség még sosem vezetett jóra. Éppen ezért törekedjünk az egészségre, s ne hagyjuk, hogy bárki ítélete rólunk nyomat hagyjon bennünk!

Őrület, de sajnos igaz, vannak és lesznek mindig olyan emberek, akik valóban mindig kitalálnak valamit, amiért szégyellni kellene magunkat. Persze, akik kritizálnak és meg akarnak szégyeníteni másokat, azoknak valójában önmagukkal vannak nagyon komoly gondjaik.

Sokuknak a kritizálás és a negatív hozzáállás embertársainkhoz amúgy is a vérükben van. Akár lehettek közülük jó néhányan maguk is gyalázkodás áldozatai, nekik csak az maradt meg, hogy így tudnak hatalmat gyakorolni mások felett. Nemhogy empatikusakká váltak volna, hanem ugyanolyanná, mint bántalmazóik.

Vagyis a szeretet és béke helyett az ítélkezést választották védekezésként és kedvjavítóként…

Pedig van más út, s jó néhányan vannak, akik ráléptek erre az ösvényre. Van olyan túlsúlyos barátom, aki mindig vidám és rendkívül barátságos a nyilvánvalóan vele szemben lenéző embertársaival is.

Ő változatni akar, de nem hagyja, hogy mások véleménye befolyásolja azt, hogy ő, hogyan él. Igaz, olykor-olykor rátör a fogyókúrázós roham, de teljesen tisztában van azzal is, hogy az akarata nem elég erős. Szóval tudja, hogy nála van „hiba”, de azzal együtt is szereti magát. S éppen ezért nem akar másokat sem bántani… sőt, mindenkit elfogad olyannak, amilyen.

5 világhírű festő alkotása az apaságról

Az apákról keveset beszélünk. Másodsorban vannak, amolyan hátvédként az anyák mögött. Pedig szerepük ugyanolyan fontos egy gyermek életében, mint az anyáké. Mert míg az egyik kihordja a gyermeket, addig a másik róla és az anyáról gondoskodik (jobb esetben).

Persze az apák hátrányban vannak, az anyákkal szemben, mert az ő testükben nem növekszik egy pocaklakó 9 hónapon át. Éppen ezért legtöbbjüknek csak akkor válik teljesen „hihetővé”, hogy szülők lettek, mikor már kezükben tartják ágyékuk gyümölcsét.

Kicsit igazságtalan ez az élettől számukra, de persze azért az apai szív is ugyanúgy dobog gyermekéért, mint egy anyáé. Sőt, van, mikor az élet úgy hozza, hogy némely apa, nemhogy ugyanannyira, de még jobban is helytáll, mint egy anya. Az ő ünneplésükre hoztam ma 5 világhírű festő kevésbé ismert képét az apaság örömeiről és annak megéléséről. Éljenek hát az apák sokáig! Mert megérdemlik!

Eugéne Delacroix Szabadság című festményét mind ismerjük. A szerencsésebbek látták is a páriszi Louvre-ban is. A történelemkönyvünk hasábjain (a francia forradalom kapcsán) és a rajzórákon is találkoztunk a romantika tanulmányozása közben e festményével. A fent látható kép egy irodalmi mű az Atala című novellához készült, amely a Natchez törzs hányattatott sorsát meséli el, két vadászon keresztül. A Natchez című 1823-124 között készült festményt azt a pillanatot örökíti meg, ahol az édesapa karjaiba veszi gyermekét, közvetlen megszületése után.

Vincent Van Gogh Csillagos éjszaka című festménye legalább olyan ismert, mint a Csendélet című festménye. Nemsokára megjelenik az első teljes egészében kézzel festett film is, amely az festményeivel készült el (erről itt olvashatsz: http://mystique.cafeblog.hu/2017/01/26/az-elso-teljes-egeszeben-kezzel-festett-animacios-film/ )  Van Gogh 1889-1890 Saint Remy-ben talált menedéket, ahol 22 festményt másolt le egy francia festőtől, Millet-től, akit nagyra becsült. Ennek egyik megmutatkozása,  az Első lépések, Millet után 1890-ből, amelyen az első lépéseit teszi meg a gyermek (Van Gogh), apja felé (Millet).

Edgar Degas számos festménye közül talán a balett táncosokról készült képei a leghíresebbek. Pedig ő is foglalkozott más témákkal is, úgy, mint például az apák és lányaik viszonyával. Ráadásul a Lepic gróf lányaival című 1876-ban készült képnek igen érdekes története van. Ugyanis 2008-ban egyike volt azon képeknek, amelyet elloptak műkincstolvajok (ezzel bekerülvén a törénelembe,  az egyik legnagyobb értékű műkincslopás elkövetőiként) és csak 2012-ben került vissza a tulajdonos Bührle alapítványhoz.

Pablo Picasso annyira meghökkentő és más volt a maga idejében, hogy róla ódákat lehetne zengeni. Van, aki szereti, van, aki nem érti művészetét, de magát az ember nevét ettől függetlenül mindenki ismeri. 1971-ben kilencvenedik születésnapját ünnepelte. Édesapja is művészettel foglalkozott, s Picasso élete végéig hálás volt neki azért a művészeti oktatásért, amit tőle kapott. Ennek megörökítése az Apaság című festménye, amelyben az apa átadja a stafétabotot (ami itt egy fuvola) a fiának.

Pierre-Auguste Renoir képei közül jó néhány foglalkozik a táncmulatságokkal, a szerelemmel és az emberi kapcsolatokkal. Az impresszionista egyik ilyen képe a Tóparton 1880-ból, ahol a kislány beszélget az apjával.

Forrás: metmuseum.org

artic.edu

gementeemuseum.nl

A kábítószer-függőség lelki okai

Nincs kémia megoldás a lelki problémákra. Bármenyire is szeretnék ezt hinni a kábítószer és alkohol függőségben szenvedő emberek. Időlegesen tudják csak tompítani, feledtetni valódi érzelmi és lelki szükségleteik bizonyos szerekkel. De csak addig, amíg ki nem ürül a kemikália szervezetükből…

S ha ez megtörténik, valódi szükségleteik még erőteljesebben jelentkeznek majd, amiért újra el akarják magukat kábítani.

Bármennyire is meglepő a drogok használata gyakorlatilag az emberiséggel egyidős. Már időszámításunk előtt 3500-ból van feljegyzés egy bizonyos Soma nevezetű hallucinogén szerről, amit használtak Kelet-Indiában a hindu szertartásokon, azzal a szándékkal, hogy kapcsolatot tudjanak teremteni a világmindenséggel.

Amerikában a pejotot vagy ismertebb nevén a meszkalinkaktuszt használták a vallási szertartásokon, hogy kapcsolatba tudjanak lépni a Nagy szellemmel. Használták ekképpen a dohányt is és kokacserjét is imádkozáshoz és vallási szertartásokhoz.

Keleten azt hitték, hogy a kannabisz és az ópium Isten ajándéka, s arra szolgál, hogy egy másfajta tudatállapot hatására tudjanak beszélni vele. Még az alkoholnak is ősi gyökerei vannak, mert az ősi Egyiptomban, Rómában és Görögországban a Bor Istennőjének tulajdonítottak minden nemű alkoholt.

Ma már egészen másként vannak használatba ezek a tudatmódosító szerek. Korántsem ennyire fennkölt és magas eszmék az indikátorai, bár a lelki kapcsolódásnak fontossága még most is szerepet játszik.

A tudomány mai állása szerint minden függőség tulajdonképpen egy lelki betegségből ered. Valamire nagyon éhezik lelkünk, amit elnyomunk, s a teljességet nem tudjuk ezért megélni. A szeret hiánya a leginkább biztos pont minden függőségben. Ezen kívül a szellemi kapcsolódás és az élet értelmének felkutatása is a drog/alkohol segítségével, amit egy megvilágosodás követ.

Az, hogy mire sóvárgunk néhány tipikusnak ítélhető viselkedésmintából könnyen összerakható. Alább le is lehet követni, hogy ha ezt vagy azt halljuk/tapasztaljuk, akkor a függőségben szenvedő ezekre vágyik valójában:

  • Mindennek megvan az értelme. Csak ezt kell megkapnom……. (A megvilágosodás pillanata)
  • Csak pihenek, nem aggódóm és stresszelek… (belső béke, nyugalom érzése)
  • Minden jobb így; az étel, az ital, a viccek az emberek…. (eufória)
  • Jobban megértem az embereket/ szeretem az embereket… (összekapcsolódás, egység érzete mindennel és mindenkivel)
  • Nem aggódom minden apróságon/ élvezem a pillanatot….. (a jelenben való élet utáni vágy)
  • Megszabadulok a szorongástól és az állandó önkritikától….. (elszakadni minden élet kreálta címkétől, azért, hogy felszínre törjön a valódi én)
  • Nem ítélkezem senki felett….. (feltétel nélküli szeretet)

Összességében elmondható, hogy mindenki, aki függ valamilyen szertől, ugyanazokat a tapasztalatokat keresi. Önmagáról, másokról, az életről, csak nagyon rossz módszert választott hozzá. Ahhoz, hogy valaki ki tudjon gyógyulni a függőségéből, nem elég fizikailag mentesíteni a szervezetét.

Fontos, hogy lelki szükségleteire találjon megoldást, ezért szokták javasolni az alkoholistáknak a vallási csoportokat is például.

Ezen kívül azért vannak más lehetőségek is. Van olyan ismerősöm, aki azáltal menekült meg a drogtól, hogy belépett egy kézilabda klubba, s az összetartó csapatban megtapasztaltak, mentesítették a közösségi lét utáni sóvárgásától, s így már szükségtelen lett neki a kábítószer.

Másoknak a meditációval való megismerkedés, egy barátságos közegbe való beilleszkedés hozza meg az áttörést. Akármelyik dolog is segít, az biztos, hogy ahhoz, hogy ne legyünk önmagunk ellenségei az kell, hogy megtapasztaljuk önmagukban és magunk körül a szeretet mindent átható erejét.

Emlékszem egyszer találtam egy kismacskát a padlásunk feljáróján. Szomorún nyávogott, bundája ázott volt és koszos. Levittem a lakásba, adtam neki enni és inni. Bebugyoláltam egy plédbe (tél volt) és mikor felmelegedett elkezdett dorombolni.

Gondoltam megnyugodott, mert a szükségletei ki lettek elégítve. Apám azonban azt mondta, nem tarthatom meg, valakinek oda kellene ajándékozni. Mikor eljött a nap, hogy odaadjam keservesen nyávogott újra a kismacska.

Akkor jöttem rá, nem az étel és ital volt a számára a legfontosabb, hanem az, hogy valaki szeretettel fordult felé azáltal, hogy szükségleteit kielégítette, de az igazi segítség számára a gondoskodás volt.

Így van a lélek is a drogokkal. Átmenetileg csökkentik a hiányérzetet, de csak addig, amíg hatás alatt van az ember. Amint vége a tripnek (utazásnak) újra ugyanott van mindenki, ahol az elején. A szeretetet nem kívül, és főként nem szerek hatására kell felfedezni és megélni magunkban és mások felé.

Ehhez kell lelki terápiára járni. Fontos olyan dolgokat csinálni és olyan közösséget találni, amikben és ahol önmagunkat tudjuk adni mindenféle mesterséges szer nélkül. A tapasztalat azt mutatja, hogy csak absztinencia létezik, teljes gyógyulás nincs egy drog vagy alkohol függőnek. Viszont tiszta élet lehetséges, ha tudjuk már, mi kell ahhoz, hogy valóban ki legyenek elégítve érzelmi igényeink.

“A történelem (…) egy nagy játékasztal.” Lőrincz L. László születésnapja van

A magyar szórakoztatóirodalom jelenleg legnépszerűbb írója június 15.-én tölti be a 78. évét. Munkássága sokunkban hagyott mély nyomot, s bár könyvei legtöbbször egyes szám első személyben íródnak, róla mégsem tudunk annyi mindent, mint azt szeretnénk. Születésnapja alkalmából összeszedtem egy csokorba néhány dolgot, e jeles íróról. Nézzük, mennyi mindent tudunk róla valójában!

Az elsődleges oka annak, hogy szeretem Lőrincz L. László könyveit az, hogy mindig tanulok valamit a Távol-Kelet hitvilágáról és szokásairól általa. Mesterien szövi bele izgalmas történeteibe tudását e titokzatos világról. Persze ez nem véletlen, hiszen az ELTE BTK történelem-mongol szakán szerzett diplomát 1962-ben. Ráadásul hosszú éveket töltött a Távol-Keleten és tanult az ulánbátori Állami Csojbalszan és a bonni Friedrich Wilhelm Egyetemen is. 

1967 óta a nyelvtudományok kandidátusa. 100 tudományos cikket írt a tibeti és mongol folklór irodalomról. A tibeti és a mongol történelem képezi fő tudományos munkáját. Ezeken kívül fordít burján és mongol eposzokat. 

Tudományos munkáiból kettő jelent meg fordításban. A Mongol Mesetípusok című már 1979-ben megjelent német nyelven, a Mongólia története című könyve pedig 1982-ben jelent meg francia nyelven.

Két gyermeke van és egy életre szóló társa, akivel 1967-ben kötött házasságot. Ez talán kicsit meg is lepi az embert, hiszen könyveiben mindig nagy nőcsábász. Bár valószínűleg így hagyja szárnyalni a képzeletét. Elvégre ehhez az írás rendkívül jó táptalaj ugye…

Első írásai ifjúsági regények voltak. A sólyom kinyújtja karmait című kötete 1973-ban jelent meg. Ezen kívül még 7 másik ifjúsági regénye van. Rendkívül produktív minden tekintetben, az kétségtelen.

Megpróbálkozott a sci-fi műfajával is. Novellái a Galaktika folyóiratban jelentek meg. Ezeknek első kötetbe gyűjtött változata az 1979-es A nagy kupola szégyene című könyve.

Igazán népszerűvé kalandregényei tették. Az egyöntetű közönségsikert 1983-ban hozta el számára a Sindzse szeme című regénye. A könyv akkora siker lett, hogy létezik belőle cseh, bolgár, szlovák és német nyelvű fordítás is. Ráadásul a Sindzse szeme  gyakorlatilag lefekteti az utána következő tekintélyes mennyiségű sikerkönyveinek az alapját is. Már csak azért is, mert az összes ma már védjegynek számító Lőrincz könyv jellemző megtalálható benne.

Más kalandregényéből is készültek fordítások. Az olyan nagy sikerű könyve például mint A láthatatlan kolostor és a Halálkiáltók szlovák nyelvre, az Omosi mama sípja és A keselyűk gyászzenéje német nyelvre, A gyilkos mindig visszatér és A földalatti piramis orosz nyelvre, Az elátkozott hajó bolgár nyelvre van lefordítva.

Írásai nem csak saját nevén és a jól ismert Leslie L. Lawrence néven jelennek meg. Ezeken kívül még a Frank Cockney álnevet is használja.

Aki olvassa könyveit, jól tudja, hogy előszeretettel szokta önmagát entomológusnak (rovartan professzornak) is jelölni írásaiban. Ez azonban szintén csak képzelete szüleménye…mint a nyomozó karaktere is…

Könyvei mindig olyan helyeken játszódnak, ahol ő maga is járt. Ezért (is) annyira hitelesek leírásai, na meg azért, mert zseniális író.

2000 óta jelenik meg Életmű sorozata folyamatosan. Nekem már meg van az első igazán nagy sikerének, a Sindzse szemének a társasjátéka is 2011 óta!

Reméljük még nagyon sokáig fog bennünket írásaival megörvendeztetni. Isten éltesse sokáig Lőrincz L. Lászlót!

Forrás: leslillawrence.hu

leslillawrence.lap.hu

Egy autodidakta afrikai művész, aki meghódította a világot

Gavin Worth 1981-ben született Zimbabwében, de Új-Mexikóban nőtt fel, ahol a középiskola elvégzése után színésznek tanult. Bár gyerekkora óta szeretett rajzolni, őt mégis jobban vonzotta a színpad és a játék. Dolgozott a Shakespeare fesztiválon Santa Fében és San Franciscóban is, majd Kaliforniában, a Shakespeare színházban is játszott. 

Ennek ellenére San Franciscóban elkezdte újra vonzani a rajzolás, majd beleszeretett a festészetbe és a szobrászkodáskodásba is. Belevetette hát magát az önképzésbe, s 10 éven át fejlesztette tudását, amelynek hatására nem csak kitűnő festő, rajzoló, de szó szerint levegőben dróttal rajzoló szobrásszá is vált.

Ennek köszönhetően aztán 2013-ben megbízást kapott a Tiffany & Co. cégtől, hogy tervezzen a cég Valentin napi kirakatához drótszobrokat. Gavin a mitológiát vette alapul e munkájához és 30 drótszobrot készített el ezüstből, rézből és dróthuzalból.

Sokoldalú tehetsége elvezette egészen a TED inspiráló közösségéig, ahol aztán előadásokat is tartott. 2014-ben felkérte Ralp Lauren, hogy alkosson egy ékszertartó kollekciót, a Lauren márka boltjaiba.

 

2015-ben a Bajorországban található Nemzetközi Iskolában oktatott fémmegmunkálást, csiszolást, hegesztést a szobrászati műhelynek és két hét alatt elkészítette harmincad magával a 200 láb magas Sophia nevezetű drótszobrot, amelynek alapja az ősi bajor hitvilágban gyökerezik. Sophia ugyanis az univerzum bölcsességének és anyjának megtestesítője.

Jelenleg Svájcban él és dolgozik e rendkívül produktív művész. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallunk felőle és munkáiról újra.

További munkái itt találhatóak meg: https://www.instagram.com/gavinworth/

Forrás: gavinworth.com

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!