Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Női ábrándok

Miscellaneous_9999388 Nekünk nőknek megvan az a képességünk, hogy a végletekig tudjuk magunkat ámítani. Hitegetjük magunkat azzal, hogy tudjuk, mit akarunk, kit szeretnénk szeretni és milyen életre vágyunk. Álmokat kergetünk, nevetséges elképzelésekbe ringatózunk, mert a rideg valóság, nem elégíti ki rózsaszín ködben leledző mivoltunkat. Ámításunk oka persze sok minden lehet. Legalább annyira kereshető gyermekkori traumákban, mint abban, hogy túl sok cukormázzal leöntött filmet nézünk vagy könyvet olvasunk. Nem szeretjük látni és tudomásul venni a valóságot. Nem akarjuk elhinni, hogy nem lehet olyan minden, amilyennek mi azt várjuk. Ezért ideálokat kergetünk, amit később nyilvánvalóan megbánunk.

Hány olyan nőt ismerünk, aki panaszkodik aktuális párjára? Hányszor hallgattuk végig ugyanazt az elkeseredett monológot barátnőnktől, ami arról szól, hogy barátja nem felel meg neki, úgy ahogy van? Ha maga Casanova a párja, akkor az a baj. Hogyha a megtestesült mintaférj, aki tenyerén hordozza, akkor az a baj. Ha nem viszi Párizsba megkérni a kezét az a baj, s ha elvette feleségül, akkor meg az a baj. Az a baj… Ezt a Belga egyszer már olyan jól leírta egy számában. Tulajdonképpen, ha nem tudjuk mit vagy kit akarunk pontosan, akkor mindenben hibát találunk. Abban például, hogy nem találják ki szavak nélkül minden gondolatunkat. Vagy, hogy a rosszfiú nem akar jó fiúvá válni, vagy, hogy a vőlegény még nem akar gyereket.

Na de hányan vagyunk, akik ilyenkor önmagukba néznek? Hányan vagyunk olyanok, akik merik azt vállalni, hogy tulajdonképpen nem biztos, hogy a pasival van a baj, hanem sokkal inkább velünk nem stimmel valami? Hogy igazából nem is őt akartuk, csak éppen ő volt a legközelebbi „nyúl”, akit kirántottunk a cilinderből. Olykor önmagunknak is hazudunk. Elvárásokat támasztunk az emberekkel és körülményekkel szemben, de hogy önmagunkba nézve és komolyan kielemezve megvizsgáljuk, mire és kire vágyunk pontosan, azt már nem tesszük meg. Szeretjük azt képzelni, hogyha egy rosszfiú volt a kalapban, mi majd meg tudjuk változtatni. Szeretjük azt hinni, hogy a papucsférj, képes vad torreádorrá válni, ha mi azt kívánjuk. Szeretjük elvárni, hogy lessék ki minden gondolatunkat, s azt akarjuk, hogy maga a férfi rebegje ki önként és dalolva, hogy legyünk gyermekei anyja.

De hát miért ne lehetne ilyen férfiakat találni?- kérdezhetnénk. Lehetni, éppenséggel lehet, de csak akkor, ha pontosan tudjuk, hogy mire vágyunk! A filmek a könyvek, megfelelő táptalajt tudnak biztosítani egy homályos elképzelésekkel rendelkező nőnek. Képet adnak, romantikus álmokat szőnek a néha már valóságosnak tűnő történetekben, s mi nők, hajlamosak vagyunk hinni bennük. Talán azért mert alaptermészetünkhöz tartozik az álmodozás. Talán azért is, mert nem csak a férfiakban van meg az ősi vadászösztön, hanem bennünk is. Úgy hisszük, ha harcolnunk kell, az azért van, mert értékes zsákmányra tehetünk szert. Az meg sem fordul ködbe fordult elménkbe, hogy önmagunkat ámítjuk azzal, hogyha valakit akarunk, azért küzdenünk kell.

Építjük a karrierünket, berendezzük a lakásunkat, kreatív időtöltésként alkotunk valamit, de önmagunk valós és kivitelezhető elképzeléseiről, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkező párt szeretnénk magunknak, már szeretünk megfeledkezni. Inkább szerencsejátékozunk az életben, próbáljuk kihozni az aktuális nyereményből a főnyereményt, minthogy addig játszunk, míg egyszer tényleg meg nem kapjuk jól megérdemelt jutalmunkat. Nem szeretünk kockáztatni. Ha már valaki látszólag a mienk, azt meg is akarjuk tartani. Olykor minden áron. Olyan áron, amely azt jelenti, hogy megalkudunk a sorsunkkal. Ámítjuk magunkat, hogy megfelel a kisebb, de biztos nyeremény is, nem kell nagyobb. Inkább egy embert akarunk újjá formálni, minthogy elismerjük, hogy mi mégis a fődíjra pályáznánk.

Persze előbb vagy utóbb újra elmegyünk szerencsét próbálni. Nagyobb tétet teszünk fel, de még mindig nem tudjuk mire vágyunk. Reméljük, hogy majd a szerencse magától mellénk szegődik, s hogy Fortuna ránk talál. Közben fel sem tűnik nekünk, hogy mi is alakítottunk magunkon, s a szerencse már régen hozzánk idomult. Mikor lejjebb adtuk igényeinket, s beértük azzal a kisebb nyereménnyel, mi is átformálódtunk. Így ahhoz, hogy újra sikerrel próbálkozzunk az élet nevű szerencsejátékban, előbb darabjainkra kell hullanunk. Mert csak a romok között állva ismerhetjük fel pontosan, kik is vagyunk mi és mire/kire vágyunk igazán. S mert csak így láthatjuk be, hogy vágyunk tényleg csak egy kisebb nyeremény volt-e, vagy most már van merszünk ahhoz, hogy kivárjuk, s megnyerjük a főnyereményt.

A szeretet maszkjai

szeretet-maszkElőfordulnak olyan időszakok az életben, mikor a nagy megfelelni vágyás következtében, elfelejtünk önmagunk lenni. Sokáig és sokféleképpen próbálunk egy vagy több embernek megfelelni, s hozzájuk idomulni. Akár azon az áron is, hogy valódi identitásunkat hátrasoroljuk mindezért. Mert azt reméljük, ha bizonyos elvárásokhoz alkalmazkodunk, akkor a másik ember elfog bennünket fogadni.

Persze a hamis én sohasem hozhat valódi emberi kapcsolatokat életünkbe. Csak arra jó, hogy eltávolodjunk önmagunktól, olyannyira, hogy aztán sok időbe kerüljön, hogy visszataláljunk ahhoz, akik valójában vagyunk. Nyílván állandóan változásban van minden, így a személyiségünk is. De ez közel sem azt jelenti, hogy akkora változásokról lenne szó, ami azt hozná magával, hogy ki is kell fordulnunk önmagunkból valakiért és valamiért.

Ha mégis megtörténik, akkor biztosra vehetjük letértünk a helyes útról. S mikor ezt észleltük, akkor nagyon gyorsan önvizsgálatot is kell tartani. Első lépésként fel kell ismerni, hogy hol léptük át azt a határt, ahol már nem tudtunk önmagunk lenni. Mi volt a fő motiváció, amiért elnyomtuk a valódi ént? Egy ember szeretete, elismerése, elfogadása volt a tét? Ha így van (s többnyire így van), akkor fel kell tenni még egy kérdést: Azért játszottam valaki mást, mint, aki vagyok, mert tudtam, hogy azt, aki én vagyok valójában, sohasem tudná szeretni, kedvelni, elfogadni, elismerni a másik?

Amennyiben őszinték vagyunk, akkor beláthatjuk, hogy minden bizonnyal ez volt a feltevésünk (vagy megérzésünk). Ráadásul saját akaratunkból viselkedtünk másként, vagy vallottunk tőlünk távol álló elvekről úgy, mintha az a miénk lenne, csak, hogy megfeleljünk. Olyan áron, hogy feláldoztuk valódi énünk valódi kívánságait. Amelyekben az egyik legfontosabb (mily ironikus is ez!) pont az, hogy úgy szeressenek bennünket, amilyenek valójában vagyunk.

Sokan küzdünk azzal a téveszmével, hogy nem lehetünk önmagunk, mert azt senki sem szeretné. Egész gyermekkorunktól kezdve megfelelni akarunk szüleinknek, tanárainknak, barátainknak, szerelmeinknek, mert a szeretet akkora kincs, hogy azért érdemes lemondani énünk bizonyos aspektusairól. Persze hosszú távon az önmegtagadás nem boldogít. De legalább egy kis ideig úgy tűnik, ha egy bizonyos szerepet játszunk, úgy egy kicsit szeretnek, vagy legalábbis jobban elviselnek bennünket.

Egész generációk nőttek már fel annak a tükrében, hogy a szeretet egy kiérdemelhető díj. Egy trófea, mely bár részben hamis eredményeken nyugszik, (hiszen megtagadtuk énünk egyes jellemzőit), s éppen ezért, a szeretet sem tiszta, s főként nem feltétel nélküli, mégis simogatja lelkünk, mert annyira nagy hiányt szenvedünk belőle. Ezért lassan már bármit megtennénk, csak hogy egy kicsit megtapasztalhassuk ezt a semmihez sem hasonlítható érzést. Elvégre miféle emberek vagyunk, ha bennünket „senki” sem tud szeretni?

 A legnagyobb gond ezzel az, hogy olyan szeretetre vágyunk, amely önmagunkon kívül található. Ahelyett, hogy vállalnánk önmagunkat úgy, ahogy vagyunk, jóval és rosszal együtt, inkább álarcot viselünk. Semmivel sem könnyebb megjátszani magunkat annál, mint azért dolgozni, hogy elfogadjuk saját magunk. Mégis ezt az utat választjuk, újra és újra, mert szeretni magunkat nagyon bonyolultnak, s ráadásul nagyon egoista tevékenységnek tűnik.

Pedig ahogy a mondás is tartja, az egyetlen járható út ez: „Ha azt akarod, hogy valódi önmagadat szeressék, ahhoz előbb el kell fogadnod és szeretned önmagad, úgy, ahogy vagy. „ Amikor ráeszmélünk ennek a jelentésére, akkor fogjuk tudni vállalni a felelősséget azért, amivé lettünk. Hogy azért távolodtunk el magunktól, mert élt bennünk egy képzet arról, hogy egy vagy több ember szeretete, elismerése, elfogadása kell ahhoz, hogy önmagunkat értékesnek tartsuk. Ez váltott ki személyiségünkben egy megkettőzött ént. Ahol a valódi én viaskodott a hamissal, s ahol a hamis én egyre több győzelmet arat (látszatra), a megszerzett érzelmi morzsák képében.

Persze előbb vagy utóbb, a morzsák már nem lesznek elegek. Mert a kicsikart „szeretet”, elismerés és elfogadás, nem laktat jól bennünket. A valódi én még jobban vágyik a szeretetre, mint korábban. Hiszen ez nem az, mint amire vágyott. Hamis illúziókból táplálkozott, ahol az érzések is mind hamisak voltak. Ezért aztán egyre sorvad és sorvad, míg végül azt mondja, ennyi az önámításból elég volt!

Felállni ebből csak úgy lehet, ha feladjuk téveszméink. Ha valaki nem tud úgy szeretni, ahogy vagyunk, akkor hagyjuk őt elmenni. Semmi szükségünk arra, hogy egy életen át megjátsszuk magunkat valaki olyannak, akinek sosem leszünk elég jók. Helyette inkább tanuljuk meg elfogadni saját magunkat, s szeretni is azt a lényt, akik vagyunk valójában. Nincs rá garancia, hogy ez egy rövid munka lesz. Majdnem biztos, hogy több időbe telik, mint amit rá akarna szánni az ember. De ha belegondolunk, mennyi időt pocsékoltunk el arra, hogy valaki másnak látszunk, akkor az idő már nem fog soknak tűnni. Csak egy számnak, ahol egyre közelebb kerülünk ahhoz, akik, lenni szeretnénk, s ahol egyre távolabb kerülünk attól, akik már nem akarunk többé lenni.

Elképesztő ruhaköltemények porcelánból

 

Az emberi kreativitás határtalan. Főleg, ha keletre tekintünk, egész pontosan Ázsia felé, például Kínába. Él ott egy ember, aki egy szép napon úgy döntött megreformálja a szobrászatot és valami igazán formabontót alkot. S kitalálta, hogy porcelán csészék és tányérok apró darabkáiból viselhető ruhakölteményeket alkot.

Az úriember neve nem mellesleg Li Xiaofeng. Eredetileg tájképek alkotásával kezdte pályáját, de egyedi elképzelései már akkor megdöbbentették a világot. A tájképeket, üveggolyókból, fából vagy éppen üvegből készítette el. Majd mikor ezekben elérte, amit akart, gondolt egyet és elkezdett felvásárolni régészeti ásatások során felhalmozódott többnyire Ming-dinasztia béli széttört porcelán darabkákat. Ezeket aztán polírozta, formálta egészen addig, amíg tökéletesen nem passzoltak egymáshoz, majd lyukakat fúrt minden kis darabka sarkába, hogy aztán ezüstzsinórral kösse őket össze. Elmondása szerint úgy rendezte át a darabkákat, hogy tájképeket kapjon végeredménynek. Innen aztán már csak egy ugrás volt tradicionális kínai ruhákat, katonai uniformist, vagy éppen kabátot kreálni.

badf75d899adefba7cfe268519610072819c1647417fa903971fca473038d61b1b8fb8c69735b5d2602d7b10354c4105

Kreatív elképzelései persze gyorsan eljutottak a divatházakhoz is. Így aztán a Lacoste le is csapott rá, hogy készítsen a 2010-es Holiday Collector szériájához két különböző típusú pólót.

e04b34f886590e21429073e222042a62 li-xiaofeng-lacoste-polo-2010

 

Ezekhez a pólókhoz aztán már a Ming- dinasztia mellett, Szung-, Jüan- és Csing- dinasztia béli porcelán darabkákat is felhasznált. Ráadásul a művészi vonal, olyan elképesztő megnyilvánulását is a pólókra vetítette, amelyek már magukban megérnének egy misét, bármelyik kiállításon. Ezt kihasználva a Louis Vuitton ház művészeti gyűjteményeket felsorakoztató múzeuma Sanghajban rendelt tőle két kollekció ruhát.

7d5c8d3f0f504bd5e8e6daa82a3559c4bfe10d3b0be2d8405a018e995df82acd

 

Ezzel aztán világkörüli útnak is indult, s a következő év őszén már Alexander McQueen kifutóján jelentek meg egyre elképesztőbb alkotásai. Természetesen alkotásai saját hazájában is megtalálhatók. Az Opposite House.-ban Pekingben, például, állandó kiállítása van.

alexander-mcquen-bemutatojan77ad14e345b80590f00547ef0a3eaeca

Idén a Red Gate Gallery-ben találhatóak meg alkotásai. Feszülten várjuk, milyen újabb elképesztő ötlettel rukkol elő, ez a páratlan művész.

A lelki fejlődés fokozatai: Az üresség érzete

Éreztél már olyat, hogy valami mintha hiányozna az életedből? Nem tudod meghatározni mi az, s éppen ezért nem hagy nyugodni sem. A szépséget keresed tájakban, képekben, formákban, emberekben, de nem találod. Sem a nyugalmat, sem az örömet, sem a bánatot, csak a közöny nő benned, melyet hívjunk most egész egyszerűen űrnek, melyet akkor élünk meg, mikor valami lezárult, de még nem jön helyette semmi más. Favim_com-32308

Mi nők, általában nem ugrunk bele rögtön egy másik afférba, mikor egy kapcsolatunk lezárul. Nem lépünk át egyik barátságból, közvetlen egy másikba sem, s nem mindig hagyjuk ott a megszokott munkánk, otthonunk sem úgy, hogy van hová mennünk. Él bennünk egy késztetés arra, hogy távolodjunk el megszokott környezetünktől azért, hogy megértsük, mi történik velünk. Ennek pedig alapja egy vágy, melyben az űrt ki akarjuk tölteni a múlt és a jövő között.

A jelenben való élettel, lássuk be, problémáink vannak. Igaz, az is előfordul, hogy azt sem tudjuk, igazán mit akarunk kezdeni, mert várunk valamire, ami nem akar megérkezni. A legnagyobb baj az, hogy azt sem tudjuk mire várunk. Csak érezzük, hogy valami hiányzik, de nagyon, s ez az, ami nem hagy bennünket nyugodni. Ezért is kezdjük magunkban kutatni a válaszokat valami olyasmire, amit még nem tudunk megfogalmazni.

Az űr persze mindannyiinknak más és más okkal jön el az életébe. Ami mégis közös, az az egykedvűség, mely társul a szürkeség színével. Nincs benne kiugró öröm, de óriási szenvedés sem. Nincs benne dráma, keserűség, csak a vágy, hogy újra valami csodálatosan széppel találkozzunk, mely visszaadja az életbe vetett hitünket…

Hogy miként kapcsolódik a szépség iránti fogékonyságunk elvesztése ehhez, azért egy fogós kérdés. Mi köze az ürességnek ahhoz, hogy bármilyen szépséggel találkozunk is, nem érezzük, hogy: „Ez Az! Ezt kerestem, ezért kellett az űr, hogy ennek a gyönyörűségnek helye legyen életemben?!”

Olykor úgy tűnik hiába a hosszas várakozás, mindenféle szépség hidegen hagy bennünket. Nem ad inspirációt, s nem nyújt fejlődési lehetőséget sem, pedig az űr, sokszor, azt a célt is szolgálná, már ha észrevennénk a lehetőséget.

clouds-sky-womanA tapasztalat azt mutatja, hogy egy bizonyos kor előrehaladásával (és a múltban átéltek hatására) egyre kevésbé tudjuk átérezni egyes dolgok, helyzetek, emberek, érzések szépségét. Hogy azért vagyunk hosszú ideig egy pontban megrekedve, mert már nem látjuk, hogy volna még értelme mindannak, amit csinálni szeretnénk. Kiábrándultság, lelki terhek mindezért a felelősek. S persze a késztetés hiánya bennünk arra, hogy visszanyerjük hitünket az életben, emberekben, történésekben.

Persze kétségtelen, hogy van valami csábító abban, amikor nem kell kiugróan jó és rossz élményektől tartanunk. Bár elsőre őrültségnek tűnhet, de előfordul, hogy a látszólagos stagnálás lesz az, ami előre mozdít bennünket. Változik minden, így mi is. Tehát nem kell, aggódunk azon, hogy semmi nem tud bennünket felvillanyozni, mert ez is az átalakulás része.

Természetesen, ha hónapokban, ne adj Isten egy egész évben mérhető az űr állapota, akkor a türelmünk kezd fogyni. S olyasfajta kérdéseket teszünk fel, hogy: Mi van, ha a várakozás még jobban kiégeti szépséget érzékelő retinánkat, s mire szembe jönne velünk, már vakok leszünk?

Ilyen gondolatokat idéz elő bennünk, az elviselhetetlenül hosszúnak tűnő várakozás. Ami igazából nem a tétlenül ücsörgést foglalja magában, (elvégre mi nők, híresek vagyunk arról, hogy sosem maradunk tétlenül, hiszen tanulunk, dolgozunk, háztartást vezetünk, edzőterembe iratkozunk, stb.), csak azt, hogy egy kicsit túlpörögtük a témát. Szóval nem toporgunk ténylegesen egy helyben, várva a sült galambot, hogy szánkba repüljön.

Valódi problémánk a türelmetlenségünkből fakadó nyugtalan várakozásunkkal van. Mert mi természetünkből fakadóan a dolgok elébe mennénk, pedig olykor nem tudunk mást tenni, mint, hogy kivárjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok, akkor, amikor a csodáknak jönniük kell. Akár a fejünk tetejére is állhatunk, ha még nincs itt az idő. De persze sokat segíthetünk magunknak azzal, ha tesszük a dolgunk és élvezzük az életünk. élv

Előfordul, hogy komoly fejlődési pontokat, csak lassan érhetünk el, szinte tyúklépésben. Így aztán alig észrevehető számunkra, s elkedvtelenedünk tőle. Azt képzeljük végső kétségbeesésünkben, hogy az űr már sohasem tölthető ki és a szép sem lesz igazán szép többé. Na, ez az a pont, amikor emlékeztetni kell magunkat rá, hogy: „Hajnal előtt legnagyobb a sötétség.”S persze ne feledjük el azt sem, hogy nem azzal van baj, hogy elvesztettük fogékonyságunkat a gyönyörű dolgokra. Hanem az, hogy nehezen fogadjuk el, hogy bizonyos fejlődéssel járó procedúrák, hosszabb ideig tartanak, mint amennyi időt rá akartunk szánni valójában.

Társas magány

couple-image-2-wfrniqoomwxn

Hogyan jut el egy kapcsolat odáig, hogy két ember már csak egymás mellett él? Miként illannak el a meghitt órák, percek, s hogyan veszi át mindezek helyét a megszokás? Miért válunk egyre közömbössé a másik dolgai iránt, s miért felejtünk el egymással kommunikálni a mindennapi taposómalom során?

Az egyértelmű, hogy táras lények vagyunk. Fontos, hogy kellemesen érezzük magunkat párunk oldalán. Testileg, lelkileg és intellektuálisan egyaránt. Mégis, egy idő után, mindaz, ami a kapcsolat elején még annyira izgalmas a másikban, később megszokottá válik. Úgy tűnik a ragasztó, mely összekötött bennünket, egy idő után feloldódik. Miért? Csak mert előbb vagy utóbb lehull a rózsaszín szemüveg rólunk? Vagy  azért, mert amikor egy kapcsolat biztosnak tűnő lábakon áll, már nem akar senki semmit tenni azért, hogy ezt a kellemes állapotot fenntartsa, vagy ne adj Isten, még tovább jobbítsa is?

Az a baj az emberekkel, hogy csak a vadászat izgatja őket. Elejteni a legszebb, legkívánatosabb vagy éppen legelérhetőbb „példányt”, s ha ez megtörténik, akkor már nem áll többé érdekünkben, hogy a zsákmányt meg is tartsuk. Az új, a még ismeretlen, valahogy mindig nagyobb hatást gyakorol ránk, mint az, amit már ismerni vélünk. Pedig, egy ember mélyebb lelki rétegeit felfedezni és megismerni korántsem olyan unalmas, mint ahogy azt sokan elképzelik. (Persze csak akkor, ha nem minden második héten leszünk, mindig valaki másba “szerelmesek”. )

Természetesen egy hosszú távú kapcsolatban vannak akadályok. S igen könnyű bennük felbukni, ha már nem táplálunk olyasfajta romantikus érzéseket párunk iránt, mint korábban. No persze a kezdeti izgalom, a vágy, hogy a másikkal sok időt töltsünk és felfedezzük, mit akar nekünk átadni magából, egy idő után lecsillapodik. De tényleg olyan gyorsan és látványosan ki is alszik az a tűz, néhány hét, hónap vagy év után, vagy csak nem figyelünk a másikra eléggé többé?

Kifogásokat találni arra, hogy miért hidegülünk el attól, aki valaha olyan fontos volt nekünk, nagyon könnyű. Munkahelyi gondok, stressz, a gyerek, mind befolyásoló tényezők, de korántsem megoldhatatlan akadályok! Természetesen csak akkor, ha mind a két fél belátja, hogy mit hibázott el. Ha nem csak egymásra mutogatás van, melyben egyik sem hajlandó elismerni, mennyire nem foglalkozott azzal, hogy a kapcsolatukat életben tartsa. 

Ugyanez igaz az intimitásra is. Mert bárhogy is szépítjük, a testi szerelem nagyon fontos egy kapcsolatban. Ha már az sincs, ha egyre több a kifogás, hogy miért ne; akkor már nagyon nagy baj van. Ennyi erővel lakhatnánk egy „szimpla” barátunkkal is egy légtérben. Mert hát mitől intim egy társas kapcsolat, ha nem attól, hogy érzelmeket átültetve a gyakorlatba, nem csak szavakkal és tettekkel, hanem a testünkkel is átadjuk azt, amit a másik iránt érzünk?

Szomorú, de sokan azért élnek együtt valakivel, mert nekik „így is jó”. Hiszen kívülről úgy látszik, nincsenek egyedül, elvégre van kivel aludniuk esténként. Úgy tűnik, egy idő után, már ez is elég. Pedig, a szívük mélyén jól tudják, kapcsolatuk már meghalt, s nekik tovább kellene menni, de mégsem teszik. Olykor félelemből, mert azt hiszik, nem tudnának már egyedül lenni. Olykor megszokásból, mert azt gondolják, már nem tudnának máshoz alkalmazkodni.

 Igazából majdhogynem mindegy is miért, de nem tesznek semmit. Pedig jól tudják, jobb lenne letisztázni mekkora és mi a baj a kapcsolatukban, s elengedni egymás kezét, ha már nem boldogok együtt, s beismerni, ha már nem is akarnak ellene tenni. Mindenki megérdemli, hogy azzal legyen, akivel teljes szívvel tudják egymást szeretni, minden kényszer és függőség nélkül. Azért mert nekik is jár a boldogság, s nem csak a látszat létezés.

Kényszerbetegségek: Az érzelmi evés

Az érzelmi evésnek, mint minden másnak is, fokozatai vannak. Akadnak emberek, akikkel csak néha szalad el a ló, s vannak, akiknek falási rohamaik állandóak. Egy közös van bennük, minden esetben. Az önkontroll hiánya, ami abból fakad, hogy elsajátítottak egy rossz mintát azért, hogy valahogy jobban érezzék magukat néhány percre/ órára a bőrükben.

Az érzelmi evés két okból jöhet létre. Vagy a stresszt hivatott levezetni, vagy jutalmazó funkciót tölt be. A stressz evő szorongását, félelmét, problémáit próbálja különböző ételekkel lenyomni a torkán (hogy aztán más kézzelfoghatóbb gonddá váljanak például gyomorrontás, vagy súlytöbblet formájában). Míg a jutalom evő díjazásképpen vesz magához újabb és újabb finom falatokat, hogy győzelmét ezzel megkoronázza, s dicséret híján önmagát honorálja.

Az, hogy milyen súlyos étkezési zavarral küzdünk, attól függ, mennyire (nem) becsüljük önmagunkat, és mennyire vagyunk kibékülve a hivatásban és a magánéletben vállalt szerepünkkel. Testünk lelkünk kifejeződése, ezért ahogyan az is rá van írva arcunkra, mikor jól érezzük magunkat, a testünkön is meglátszik, hogy hiányzik-e valami életünkből, amit mi pedig nagyon szeretnénk.

A legtöbb esetben, legalább egy, de inkább több érzelmi szükségletünk nincs kielégítve. Érzelmi evészetünkért lehet felelős a monotonitás vagy sikertelenség a munkában és magánéletben. A céltalanság, a magány, a szorongás a mindennapokban. A közöny, az üresség érzet és a vonzalom hiánya embertársaink felől. belly-fat-caused-by-eating-disorders

Akármi is az ok, az étellel való kompenzálás mindig egy védekező mechanizmus része. Sokkal könnyebb arra hivatkozni, hogy azért nem vagyunk sikeresek a szerelemben, a hivatásunkban, mert nem vagyunk elég vonzóak, mint beismerni, hogy nem tudjuk, mit rontunk el mindig. A felelősség eltolása, a külső körülményekre való hivatkozás, „Az én ilyen vagyok.” mondat hangoztatása az étkezési zavarokkal rendelkező emberek kedvencei közé tartoznak. A rossz étkezési szokás pedig nem más, mint a „Ne vegyétek el tőlem, azt az egy dolgot, ami még örömet okoz.” felkiáltása.

Persze mindig van lehetőségünk kilépni az ördögi körből. Dönthetünk úgy, hogy szembe nézünk valós problémáinkkal, vagy úgy is, hogy továbbra is a hűtőszekrény ajtaját tépjük fel, mikor úgy érezzük semmi sem sikerül.

A sportolás például remek kiút a stressz evés elkerüléséhez. A futás, a sétálás, a biciklizés, az úszás és persze a konditerem végeláthatatlan lehetőséget ad arra, hogy megtaláljuk azt a mozgásformát, melyben a stresszt képesekké válunk csökkenteni a legkellemesebb vagy éppen legizzasztóbb sport segítségével. Persze ez csak a jéghegy csúcsa, de nem a teljes megoldás. Ahhoz, hogy megnyomjuk a stop gombot érzelmi evészetünkért felelős mechanizmusunkon, rá kell jönnünk mi a valódi problémánk.

Érdemes lehet egy pszichológus segítségét is igénybe venni, ha azért eszünk, mert úgy érezzük, nem értékeli senki sem a teljesítményeinket. Az ilyen esetek többségében valaki olyannak az elismerésére vágyunk, aki sohasem dicsért bennünket, bármennyire is szerettük volna. Akár stressz evésről, akár jutalom evészetről van szó, fektessünk energiát is időt abba, hogy fel tudjuk tárni a valódi okokat, melyek a hűtőszekrényig vezettek. Ehhez számtalan könyv és csoportfoglalkozás is ad megoldó kulcsot a kezünkbe. Igénybe vehetjük családunk, barátaink segítségét is. A lényeg, hogy ne burkolózzunk be önmagunk építette védőbástyánk mögé többé!

Az érzelmi evés, általában, érzelmi éhezésünk kifejeződése. Szeretnénk, ha szeretnének, szeretnénk, ha becsülnének, s ha ezeket úgy érezzük, nem kapjuk meg, nagyon könnyű az étkezésbe temetkezni. Az önsajnálat, ilyenkor édességekkel, gyorséttermi ételekkel kikövezett útra csábít. A szegény én mentalitás pedig tipikus megnyilvánulása annak, hogy beletörődtünk, bizonyos dolgok, sosem lesznek másként. Választásunk azonban mindig van. Akár stressz miatt, akár örömérzetből eszünk többet a kelleténél, ezeket a falásrohamokat, ha akarjuk, le tudjuk állítani. Csak keljünk fel a tévé elől és menjünk el helyette sétálni. Ahelyett, hogy minden nap édességeket falnánk, inkább menjünk emberek közé, szerezzünk barátokat. Számtalan módon lehet önmagunkkal jól bánni. Az evés csak biológiai szükséglet, nem pedig érzelmi fájdalomcsillapító, vegyük tudomásul!

Higgy, remélj, küzdj!

Életünket néhány nehéz pillanat keresztezi. Olyan embert próbáló helyzetek formájában, melyekkel nem könnyű megbirkózni. Mikor szeretteink kerülnek súlyos betegségek fogságába, mindig megijedünk. Mert szembesülünk a ténnyel, hogy mindannyian múlandóak vagyunk, s egyszer mindenkitől búcsút kell vennünk.

beliveMa már népbetegség, a rák. Lassan odáig jutunk, hogy mindenki ismer szűkebb vagy tágabb környezetében olyan embert, aki megküzdött ezzel a betegséggel. Hallottunk már csodával határos gyógyulásokról, s sajnos idő előtti távozásokról is. Ott lebeg felettünk, mint Damaszkusz kardja, mely bármikor lecsaphat ránk. S mikor szeretteink egyikére súlyt le, átkozzuk a dohányipart és a gyárakat, melyek megannyi mérget juttattak földbe, s levegőbe egyaránt. Persze a düh, a kétségbeesés és a félelem ilyenkor teljesen természetes reakciók. Olyannyira, hogy ezek nélkül feldolgozni se tudnánk a szeretteinkre háruló csapást, természetünkből fakadóan. Mindez segíti elő, hogy aztán hinni és bízni kezdjünk abban, hogy minden rendben lesz. Hogy erőt gyűjtsünk a folytatáshoz, s megtanuljunk újra remélni, ha már elfelejtettünk.

Bármiféle súlyos betegség állja szeretteink vagy a saját utunk, az mindig egy felszólítás. Arra, hogy nyissunk egy új fejezetet életünk könyvében, mert valamit nagyon rosszul csináltunk, ha idáig jutottunk. A rák testet és lelket emésztő mivolta senki előtt nem titok. De csak akkor érhet célt, ha nem teszünk „semmit”, csak tüneti kezeléseket veszünk fel, miközben már lelkünk haldoklik. Egyesek a rák bejelentését szinte halálos ítéletnek veszik. Onnantól kezdve úgy tesznek, mintha már el is temették volna, s ezzel idéznek elő környezetük hitrendszerében egyetlen lehetséges forgatókönyvet. Mások ezzel ellentétben merész lépésekre adják a fejüket; mondván: Ha már meg kell halni, hát tegyük azt élvezettel; s csupa olyan dolgot tesznek, mellyel testüket és lelküket egyaránt kielégítik, de szeretteiket megrémítik.

hopePersze vannak olyanok is, akik tudják, még dolguk van itt közöttünk és látják értelmét életüknek a továbbiakban is. Az ő hitük a gyógyulásban a legerősebb, s nem hogy őket kellene támogatni, még ők lesznek azok, akik másokban is bizalmat ébresztenek a gyógyulás lehetőségében. Szenvedni lehet látványosan, s úgy is, hogy igyekszünk eltitkolni fájdalmaink. Azt viszont, hogy hogyan higgyünk a gyógyulásban egy olyan súlyos betegséggel való megküzdés kellős közepén, mint amilyen a rák is, csak az erős hittel és lélekkel bíró ember képes véghez vinni és másoknak is megtanítani.

Éppen ezért, olykor úgy is tűnhet, a rák egy próbatétel, szeretteink, s saját magunk számára. Vizsga, mely súlyos, s visszavonhatatlan következményekkel jár, ha rosszul teljesítünk. Hinni abban, hogy minden rendben lesz, a rákkal vagy egyéb súlyos betegségekkel küzdőként, s támaszként, nem a legkönnyebb feladat. De nincs más út, mely előre vihetne, s mely reményt adhatna szeretteink és önmagunk számára. Szeretni, hinni és bízni ilyenkor nem lehet kicsit, csak nagyon. Értékelni az életet, a szeretteinket, szavakban s tettekben egyaránt fontos. Sohase temessünk el senkit idejekorán, hanem tanuljunk meg kifejezni érzéseinket, akkor, amikor még lehetőségünk van rá.

strongweHisz az élet rövid, s ha valami kimondatlan marad, az örökké fog bennünket emészteni. Olykor pontosan maga a makacs tagadás az, mely rák vagy más súlyos betegség formájában ölt testet, hogy végre figyelmet szenteljünk elfojtott érzéseinknek/gondolatainknak. Magáról a rákról éppen ezért általánosságban elmondható, hogy mély lelki sebekből, régi sérelmek miatti neheztelésből, titkolt érzésekből, kétségbeesésből és gyűlöletből táplálkozik. A testi gyógyításon túl, biztosan nem árt, ha számba vesszük ezeket a tényezőket is, hogy lelkünk is gyógyulhasson (a testünkkel együtt).

Hinni csak akkor lehet, ha tudjuk, hogy van értelme életünknek. Egy olyan létezés formájában, melyben a szeretet kimutatott, az érzések kimondottak, s az apró örömöket is felismerjük még. Minden egyes nap, mellyel közelebb kerülünk a gyógyult állapothoz, hitrendszerünk megreformálására, a pozitív gondolatok áramoltatására egy újabb lehetőség. Elvégre a rákos és más súlyos betegségben szenvedő embernek tulajdonképpen egyetlen kérdésre kell tudnia a választ, mely így hangzik: Azt az életet élem, amelyre vágytam, amelyben teljes szívvel és hittel részt tudok venni? Ha igen, akkor harcolni is könnyebb a gyógyulásért, de ha nem, akkor ideje változtatni, átgondolni, (és tenni érte) hogy olyan életet éljünk, amiért érdemes küzdeni és remélni.

Bennem élsz tovább

 

Bennem ragadtak maradványaid. Nem szabadulok tőled. A gondolataimban, tetten érhető vagy, hiába küzdök ellene. Években mérhető kapcsolatunknak ez lett a vége. Hogy bár nem vagy velem, mégis, ott vagy szinte minden cselekedetemben.

466add5cf0a258cb3a5a7edf8bd639beHatással vagyunk egymásra. Mi, emberek. Azok, akik keresztezik utunkat, majd velünk haladnak egy pontig persze jobban, mint a többiek. Általában ők azok, akik tanítanak valami fontosat nekünk. Életről, szerelemről, csalódásról, önmagunkról. Alakítanak rajtunk. Igyekeznek a drágakövet kibontani a megmunkálásra váró ércből.

Bármennyire is azt akarjuk gondolni, hogy mennyire autonóm és mennyire egyedülálló emberek is vagyunk, mindez csak részben igaz. Mert igen, egy van belőlünk, pontosan olyan, mint mi, nincs másik, mégis, egyes emberekkel szemben kölcsönhatásban állunk. Sokszor úgy, hogy nem is vesszük észre. S csak sokkal később derül ki, hogy valami végérvényesen megváltozott általuk, bennünk. Az életet találkozások, tapasztalatok, színesítik és gazdagítják. Egyes találkozások olyan változással járnak, amik egy életre szólnak. Beszivárog elménkbe, s lelkünkbe egy másik ember lenyomata. Nem tudatosan, nem készakarva, de valahogy oda kerül kicsit minden mozdulatunkba, ezzel felülírva addigi önmagunkat.

Kevés ilyen találkozás van, egy ember életében. Az olyan, ami alapjainkba nyúl bele. Ha valaki akkora hatással van ránk, hogy nem csak belső, hanem testi hasonlatosságot is kivált, az már rémisztőnek is tűnhet. Hiszen, ha ekkora befolyása érhető tetten, akkor annak igen komoly okának kell lennie. Minden találkozás, minden egyes ember, a segítségünkre van. Hozzájárul ahhoz, hogy egyre inkább azzá váljunk, akik, lenni szeretnénk. Egyesek azt tanítják meg, mi az, amire nincs szükségünk. Mások azt mutatják meg, mennyi minden lakozik még bennünk.

A szív hangjait megszólaltatók, persze különleges jelentéssel bírnak. Mint ahogy azok is, akik inspirálólag hatnak ránk, s ezáltal fejlődésünket szolgálják jöttükkel és távozásukkal. Mert igen, egyes találkozások azért jönnek létre, hogy megtanuljunk veszíteni. Elengedni az életünkből olyanokat, akik menni szeretnének. A saját út járása, sokkal fontosabb mindennél. Sokszor annál is, mint akit lelkünk mélyén soha nem eresztenénk. A lélek hangjait megszólaltató ember, hatalmas ajándékot ad nekünk. Akkor is, ha megy tovább nélkülünk, s akkor is, ha marad mellettünk.

Az ajándék önmagunk formálásának kulcsa. Az agyagból formálható lélek és ember újragondolása. Olykor meg kell tanulnunk lemondani bizonyos vágyainkról. Máskor, ki kell tartanunk, addig, amíg csak lehetséges. Valójában, soha senkit sem veszítünk el. Hisz ott marad szívünkben, ott marad elménkben. Jóval, rosszal, örömmel és bánattal. Az ércből kibontott drágakő raqyogásával együtt.

A szülői minták berögződései

fd1ada38af9ad61de6a49d3b865be13e

Sokat foglalkoztatott az a kérdés engem, hogy miért akarunk mindent olyan erősen szorítani, olyan görcsösen megragadni, mint ha csak jogunk lenne bármit is birtokolni? Miért hisszük, hogy csak a legszebb, a legokosabb, a legjobb lelhet igazi boldogságra? S egyáltalán, honnan vesszük, hogy tényleg komolyan kell venni önmagunkat, minden helyzetben, miközben mi „csak” a boldogságra vágyunk?

Tudom-tudom, a gondolkodás a tett halála. Ennek ellenére úgy hiszem, hogy olykor muszáj megállni és megvizsgálni az okokat. Első körben, bevallom a neveltetésben, a szüleinktől örökölt és tanult hozzáállásban keresgéltem. Hiszen nem egy kislányból lesz önképzavaros felnőtt csak azért, mert apja és vagy anyja sohasem ismerte el őt sem külső sem belső tulajdonságai által. Ez pedig teljesítményorientált és felszínes világunkban, fajsúlyos problémakör. Ha a gyermek nem kap biztatást, a felnőtt is sokkal többet fog küzdeni önmaga elfogadásával, állítja számtalan szakértő. Való igaz, a szüleink hatással vannak ránk. Hiszen elsődleges mintaképek számunkra jellemben és párkapcsolati magatartásban.

Például úgy, hogy azt tanuljuk meg az egyiknek mindent szabad, míg a másik mindent tűr (kisebb-nagyobb összetűzések ellenére). Felvesszük anyánk hozzáállását, vagy apánkét, vagy rosszabb esetben mindkettőét, s ebből egy olyan kusza személyiség születik, mellyel el is lehetőtlenítjük magunkat a „normális” párkapcsolathoz szükséges esélyekre. Mondjuk, úgy, hogy ha apa rendszeresen csalta anyát, akkor mi is olyan férfit választunk, aki nem küzd lelkiismereti kérdésekkel. Ilyenkor szándékosan hozzuk magunkat (persze tudat alatt) olyan helyzetbe, hogy „szenvednünk kelljen”.

Mindenki tudja, hogy a kommunikációs csatornák nyitva tartása életbevágó. Másként nincs mód „túljutni” a ki nem mondott (de jól érzékelhető) sérelmeken, ha nem beszélünk egymással. Van, aki azt tanulja meg, hogy mindent meg lehet oldani. Csak akarat kell hozzá, na meg persze egy nagyszerű társ is. Olykor apáink általi tapasztalatként azt éljük meg, hogy minden más nő mennyivel érdekesebb, szebb, jobb, mint a saját anyánk. Szó szerint páholyból nézzük végig apánk hódításait anyánk egyre kisebbedő önértékelésével párhuzamban. Ennek ellenére nem ítélkezünk egyikük felett sem. Nem is tehetjük, hiszen még mindig csak kisgyerekek vagyunk, akiknek feltétlen az elfogadási képességük.

Persze mikor felnövünk, már látjuk mi történt. Mégis a belső gyermek még mindig feltétlen, s főként öntudatlan ismétli a már korábbról jól ismert szituációkat továbbra is. A komoly kisgyerekből, komoly felnőtt válik. Kevés mosollyal és még kevesebb egészséges önértékelési képességgel megáldva. Persze mindig van mód és lehetőség kilépni az ördögi körből. Csak ehhez fel kell ismerni, miért vesszük magunkat annyira komolyan, s a felismerés után ki is kell szállni a múlt ködéből. Természetesen ehhez kell belátási képesség. Hiszen fel kell hagyni a gyerekes hozzáállással, amely annyira jellemző az olyanokra, akik nem tudnak kibékülni sem a tükörképükben látottakkal és másokkal sem.  

Fel kell ahhoz nőni, a belső gyermeket megvigasztalni és ápolni, hogy túl lehessen jutni bizonyos berögződéseken. Na és persze azt is fel kell ismerni, hogy felvettük a szüleinktől jól ismert szerepkörök valamelyikét, akaratunk ellenére. Az illúziónkat csak így leszünk képesek elengedni. Mint ahogy azt is elfogadni, hogy a herceg nem fog elénk vágtatni sem fehér lovon, sem piros Jaguáron. A belső gyermeknek biztosítani kell a szeretetet, hogy megtanuljuk értékelni, amink már van. Azt a feltétlen szeretetet, amit lehet saját szüleitől sosem kapott meg korábban.

Paradox módon, pont gyermeteg énünk teszi lehetővé, hogy annyira komolyan vegyük önmagunkat. Mint valami védőburok, úgy ölel körbe bennünket a gyermeki lét utolsó morzsája a felnőtt és komor világgal szemben. Amíg lehet hadakozni, dacosnak lenni és sírni egy kis szeretetért cserébe, minden egyszerűbb. Könnyebb, mint felállni, megrázni magunk és azt mondani: „Én másként élek, mint ti, nem csinálom ezt tovább utánatok!” Pedig a felnőtt lét egyik legjobb lehetősége az, hogy van szabad választásunk. Eldönthetjük, mit akarunk tenni, kivel és hogyan és főként milyen formában. Persze az már választás kérdése, hogy mik lennénk inkább. Egy duzzogó kislány, vagy hamvas, szeretni való felnőtt nő most már?

A történelem botrányhősnői: Belle Starr, a banditák királynője

Nevezték a női Jesse Jamesnek és a női Billy a kölyöknek is. Közismertté, szabatos életvitele, a törvényen kívüliekkel való kapcsolata és egy író, egy bizonyos Richard K. Knox tette. Lázadó szelleme erőszakos magatartásra és függetlenségre ösztökélte. A huszadik században film, költemény, novella is született róla, melyekben persze több volt a képzelet szárnyalása, mint az igazi Belle Starról szóló történet.

Belle starrMyra Maybelle Shirley Reed Starr, vagy közismert nevén Belle Starr 1848 február 5.-én született 5 fiútestvér mellé. Több nyelven folyékonyan beszélt, úgy, mint a héber, a görög, a latin. Ezen kívül szeretett zongorázni és imádott olvasni. Legjobb barátja testvérbátyja volt John Allison (ismertebb nevén Bud). Családjának helyzete a polgárháború zűrös időszakában megromlott, mikor Missouri, mint rabszolgatartó állam lépett a háborúba. Bud felkelőnek állt, mellyel támogatni igyekezett egy csapat gerillát, akik támadást akartak indítani a Kansas-Missouri határon. Nem akarván lemaradni bátyjától, Belle önként jelentkezett kémnek. Belépett a seregbe, majd a megszerzett információkat bátyjának továbbította. Mikor a szövetséges milícia leleplezte Budot, lelőtték, mely tovább rontotta Belle igazságszolgáltatáshoz való viszonyát. Megfogadta, hogy bosszút áll testvéréért, melyet meg is tett, néhány direkt támadás keretében.

A polgárháború után a család tönkrement, így Dallasba költöztek. Itt találkozott Belle, Cole Youngerrel, aki a James Younger bandával érkezett, köztük Jesse és Frank James- szel. A banda rejtekhelyet keresett a legutóbbi rablásuk miatt és kapóra jött a megismerkedésük a családdal, akik szintén a Konföderáció harcosai voltak. Ráadásul Cole veszélyes életvitele is elég csábítóan hatott Belle-re, így kapcsolatuk mindkettőjük számára megelégedessél szolgált. Akárhogy is, azért a nő végül egykori kedveséhez, James Reedhez ment, akitől egy lánya született. Ugyanebben az évben területi harcok miatt lelőtték öccsét, amiért a pár visszaköltözött Missouriba. James Reed hazárdőr jelleme azonban nem kedvezett a nyugodt családi életnek. Rendszeresen lóversenyekre járt és kártyázott az egyik legnagyobb bandavezérrel, a Starr család vezetőjével. Ennek következményeként a Cherokee családdal keveredett whisky csempészet és szarvasmarha lopás miatt bajba. Ennek a találkozásnak a vége rettenetes korbácsolás, majd gyilkosság lett. younger banda

Hatalmasra duzzadt kártyaadóssága és a „véletlen gyilkosság” miatt James Reednek menekülnie kellett. Fogta hát kis családját és elköltöztek Kaliforniába. Két évvel később, mikor megszületett második közös gyermekük, Reed hamísított pénzzel próbált fizetni egy boltban, ám a rendőrség lefülelte. Miután Belle letette az óvadékot, keletre indultak, hogy társuljanak Cole Younger bandájával, akik változatlanul Texasban maradtak. Birtokuk, mely az indiánok területén volt, kedvelt helyszínévé vált a törvényen kívülieknek. Reed ismét társult a Starr bandával, amely immár James Youngert is magában foglalta. Újabb két évvel később hajtotta végre leghírhedtebb bűntényét Belle és James, amikor megkínoztak egy házaspárt, hogy kiszedjék belőlük, hol tartják megtakarított pénzüket (30.000 dollárt aranyrudakban). Belle mindenben támogatta férjét, kivéve egy dolgot. Nőügyeit nem tolerálta, így mikor megtudta, hogy férjének viszonya van, felbontotta a házasságot. Reed folytatta rabló, hazárdjátékos életvitelét, mindaddig, amíg helyettese James Morrison ellene nem fordult és agyon nem lőtte.

Belle ezek után sok időt töltött Dallasban a rablók városában. Miután férjével megszakadt kapcsolata, ló tolvajlásból tartotta fent magát. Állítólag sok hírhedt banditával is volt ez időtájban afférja. Köztük Jack Spaniard, Jim French, Blue Duck, Bruce Younger és John Middletonnal. Végül mégis Tom Starr fiához, Sam Starrhoz ment hozzá. Később úgy aposztrofálta a férfit, mint az egyetlen igazi szerelmét. Barátaikkal sokszor kerültek bajba rablás és egyéb bűncselekmények miatt. Otthonuk ismét rejtekhellyé vált az olyan nagy bűnözőknek, mint Jesse James is. Belle a továbbiakban kieszelőjévé és háttérből irányítójává vált a bűncselekményeknek. Egy interjúban azt mondta a Dallas News-nak, hogy ő csak egy barátja minden bátor és gáláns törvényen kívülinek. Mikor megérkezett a városba törvény őre, a dolgok azonban megváltoztak. Egy nagy tételű illegális ló szállítmány miatt, melyben Belle és férje is közreműködött, 88 ember akasztófára került. Belle megúszta 9 hónappal Michiganben, amit példás rabként töltött le. Miután férjét is kiengedték úgy tervezték, egy ideig csendben maradnak. Ezt a tervüket azonban keresztülhúzta Sam ősi ellensége, aki negyedmagával érkezett a városba egy nappal a férfi szabadlábra engedése után. Innentől kezdve Belle akárhová is ment pisztolyát szoknyája alá rejtve közlekedett, hogy megvédje hites urát. Minden igyekezetük ellenére Sam Starrt utol érte a vég. Közvetlenül karácsony előtt egy párbaj keretében a két ellenség megölte egymást a főtéren.

belle körözésA veszteség után, Belle nem akart tovább közös birtokukon maradni. Főleg azután, hogy Tom Starr adoptált fia Bill, lelőtt egy seriffet, így gyilkosság miatt körözték. Kellett nekik egy új rejtekhely, melyet aztán egy bizonyos Watsontól béreltek ki. Ám a férfi egy évvel később midőn a városban járt felfedezte bérlői körözési plakátjait. Mikor visszatért a városból, nyomban Belle-hez ment s megfenyegette, hogy adjon meg neki mindent, amit akar, vagy ha nem akkor feljelenti őt. Valószínűleg a nő nem ment bele a zsarolásba, mert lánya midőn Missouriban tett látogatása után hazatért, anyját arcán, hátán, mellén, nyakán és vállon ért lövésekkel vérbe fagyott testtel találta. Bár az ügy megoldatlan esetként vált ismertté, szinte biztos, hogy Belle, Watson keze által halt meg. Pár héttel később Billt is vérbe fagyva találták, mint Belle fiát is. A banditák királynőjének sírja Missouriban található, a Younger banda sírhelyénél. Sírkövére egy lovat, egy csillagot és egy csengőt véstek.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!