Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

Fordított pszichológia: A szakítás, mint lehetőség

Életünk során minimum egyszer előfordul, hogy lapátra leszünk rakva. S ahelyett, hogy őszinte választ kapnánk a miértre, csak üres kifogásokat hallunk. Minél később történik meg velünk egy ilyen tapasztalat, annál nehezebb a feldolgozás. Mert mindaddig, amíg csak mi dobunk másokat, nincs igazi tanulság (ami lelki fejlődésünket szolgálná).

Pedig átélni azt, hogy valaki számára nem voltunk „elég jók”, olykor nagyon hasznos. Rádöbbent bennünket, hogy nem vagyunk tökéletesek, és előfordul, hogy hiába adtuk önmagunkat, a másiknak mégsem tudtuk azt nyújtani, mint, amire vágyott. Még szebbet, jobbat akar, vagy csak belefárad bizonyos be nem tartott ígéreteinkbe, tulajdonképpen mindegy is.

A lényeg az, hogy úgy dönt, hogy tovább áll, s ezzel nekünk (is) segít.

Akkor is, ha egónk megsérül, s vele együtt önbizalmunk is. Akkor is, mikor igyekszünk nem tragédiának felfogni, hogy elutasításban részesültünk, mégis egy kisebb drámát kerekítünk a történetből. Ahelyett, hogy leltárt készítenénk önmagunk viselt dolgairól és kiszelektálnánk, hogy mi az, amit megtarthatunk magunkból egy kapcsolaton belül és mi az, aminek ideje lenne mennie, inkább önmagunkat sajnáljuk.

Legalábbis egy kis ideig, amíg újra „hódító csatába” nem indulunk.

Persze, alaptermészetünket nem tudjuk megváltoztatni, de nem is az a cél, hogy kiforduljunk önmagunkból. Olykor azonban bizonyos személyiségi jegyeink közül néhányat, nem ártana felülvizsgálni, ha nem akarunk újra és újra ugyanabba a zsákutcába jutni. Például ott van mindjárt elsőnek az a kérdés, hogy mennyire vagyunk önzőek? Mennyire akartuk kisajátítani párunkat, s milyen módokon csapott le ránk birtoklási vágyunk?

Tisztában vagyunk azzal, milyen igényeket, elvárásokat zsúfoltunk bele egy kapcsolatba? Egyáltalán, nem vagyunk mi egészen véletlenül kontroll mániásak, amikor végtelen listákat írunk fejben, mit kellene csinálnia és hogyan kellene bánnia párunknak velünk?

Sok kérdés juttat el önmagunk rejtett énjéhez. Ehhez kapjuk a vészjelzést, mikor elhagynak bennünket. Hosszú távon senki nem tolerálja a szeretet kierőszakoló egyént. S egyáltalán nem meglepő, ha előbb vagy utóbb fogja kalapját, kabátját és távozik.

Gond, csak azzal van, hogy nem mindenki mondja el, mi volt a problémája. Pedig olykor nagyon fontos lenne megkapni mindenkinek azt a bizonyos fejmosást, ami észhez térítené…

Az, hogy min bukik meg egy kapcsolat persze rettentő sok mindentől függhet. Éppúgy lehet féltékenységünk miatt, vagy passzív viselkedésünkért az ágyban, mint ahogy azért is, mert egész egyszerűen párunknak mások lettek a prioritásai. Rájöhet arra, hogy mi az, amit biztosan nem akar egy kapcsolaton belül, és igen, az is megeshet, hogy jön egy nő az életébe, akiért mindent felrúg.

Talán nem is minden esetben fontos tudnunk az okokat. A lényeg az, hogy számot vessünk önmagunkkal! Ebben lehetne nagy segítség, ha szakításkor, lenne arra kapacitása a másiknak, hogy elmondja, milyennek látott bennünket. Ahelyett az utolsó utáni pillanatban is makacskodunk és hadakozunk egymással, jobb lenne elmondani, mit nem szeretettünk a másikban.

Ugyanis akármekkora csorba is esett büszkeségünkön, s bármilyen nagy is az okozott fájdalom, az egyben egy óriási lehetőséget is jelent, hogy valami igazán fontosat tanuljunk magunkról.

Például arról, hogy néha jó lenne, ha tudnánk kompromisszumot kötni, vagy, hogy nem ártana megtanulni konstruktív párbeszédet folytatni a másikkal, hogy megértsük nincs olyan gondolat, amit megfedhetetlen igazságként tálalhatunk. Nem beszélve az értelmetlen féltékenykedésről, az önmagunknál szebbnek ítélt nők iránt. Már csak azért is, mert a szépség relatív, s, ami az egyiknek szépnek látszik, a másiknak semmit sem jelent.

Azt se lenne rossz megtanulni, hogy előítéleteinket nem vetíthetjük rá az egész férfi nemre. Csak azért, mert valaki egyszer visszaélt bizalmunkkal, az nem jelenti azt, hogy akkor senkiben sem bízhatunk már meg.

Mindenkire egyénre szabottan jut egy-egy tanulság. Egy lehetőség arra, hogy széthullott darabjaiból, amelyeket az elutasítás miatt, össze kell úgy is előbb vagy utóbb raknia, erősebb ént és személyiséget építhessen magának. Ha reálisan akarjuk nézni, akkor láthatjuk, hogy azok a hibáink, amiket önmagunk fedezünk fel, és csalódásaink, amikből tanulunk, csak előrébb visznek az életben.

Azért is, mert bár rossz érzéseket keltenek elsőre, mégis hatalmas felszabaduláshoz vezetnek el. Elvégre, ha őszintén szembe nézünk magunkkal, fejlődésre ösztökéljük énünket. S ha jól bánunk szerzett képességeinkkel és be is építjük személyiségünkbe, akkor a továbbiakban sokkal egészségesebb kapcsolataink lesznek.

Alkoss Mark Twain otthonában!

Amikor egy író alkotni akar, nem titok, hogy sokszor nyúl régebbi írók műveihez, hogy ihletet kapjon. Ezt pedig mivel lehetne jobban fokozni annál, mint hogy ott alkosson, ahol egy nagyra becsült és nemzetközileg elismert író valaha lakott? Na persze tehetség sem árt az íráshoz. De biztos jó hatással lehet az alkotási folyamatra az is, ha azon a helyen alkot valaki, ahol az olyan nagysikerű könyvek születtek, mint például a Huckleberry Finn kalandjai. Nos, Mark Twain Hartfordban lévő otthonának könyvtára, most ehhez biztosít helyet. Igaz, már egy ideje leendő és nagyreményű írópalántáknak is indítottak ott már képzéseket. Na de belegondolni, hogy abban a karosszékben olvashatunk, írhatunk, amelyben valaha maga a nagy Mark Twain is ült, igazán jól hangzik! Arról nem is beszélve, hogy maga az otthona is igazán figyelemre méltó. Csodaszép belülről, kívülről és a hozzá tartozó kert is ámulatba ejti a látogatót.

Magában a házban minden úgy van hagyva, ahogy az a XIX. században volt. Tehát nincs wi-fi, se zaj, csak a kertben levő szökőkút halk csobogását hallani. Mindez az élmény ráadásul nem is túl drága. Egy három órás session 50 dollár. Szóval, ha valaki arra jár, ne szalassza el a lehetőséget. 🙂 

A történelem botrányhősnői: Donyale Luna, az első afroamerikai szupermodell

Bár Donyale Luna sok szempontból áttörést hozott a fekete bőrűek vizuális elfogadásában, mégis el van feledve. Azért is, mert az excentrikus életvitele és tragikus halála hangosabban szólt, mint az üzenet, amelyet közvetítenie kellett volna, hogy a „fekete gyönyörű”. Pedig ő volt az első afroamerikai szupermodell, aki a világon elsőként szerepelt Vogue címlapon. Salvador Dali Nefertiti reinkarnációjának nevezte, aki meg is festette őt. Andy Warhol és Fellini is felkarolta. Mégsem siker sztori története. Sokkal inkább egy olyan nőé, aki nem bírta feldolgozni a világhírt, a hippi korszak hozadékát, s a polgárjogi kérdések fajsúlyosságát.

Eredeti nevén Peggy Ann Freeman, 1945 augusztus 31.-én született Detriotban. Egy munkásosztálybeli családban, ahol apja alkoholista volt, aki Luna anyját rendszeresen bántalmazta. Gyermekkoráról nem sokat beszélt, de ha beszélt is, akkor rendszerint különböző sztorikat talált ki származásáról (ugyanúgy, mint Chanel). Egyszer azt mondta, szülei meghaltak egy autó balesetben, máskor, hogy nagymamája ír volt, aki egy skót művészhez ment hozzá feleségül.

Ami biztos, hogy Luna akkorra cseperedett fel, mikor Martin Luther King és Malcolm X polgárjogi törekvései is elindultak. S akkor változott meg élete, mikor 1963-ban King nagyszabású felvonulása is zajlott Washingtonban, többek között a rasszizmus elleni küzdelem nevében.

Ekkor történt, hogy David McCabe angol fotós is Detroitban járt, hogy egy magazin számára a Ford autó kiállításról fotókat készítsen. Ez pedig Luna iskolájától nem messze volt, így mikor az figyelmes lett a nagy tömegre, odament. A fotós, szinte azonnal kiszúrta az 1,88 méter magas, nádszál, de rendkívüli szépségű lányt. Oda is adta neki a névjegyét, mondván, olyan újságoknak is dolgozik, mint a Mademoiselle és a Glamour, és ha New Yorkban jár, keresse fel őt feltétlen.

Mikor ezzel a hírrel hazaállított, anyja nem volt elragadtatva az ötlettől. Főként azért nem, mert lányát ápolónőnek szánta, de az sokkal inkább színésznő akart lenni, s a modellkedést jó kiindulópontnak érezte ehhez. Végül kompromisszumot kötöttek, mely úgy szólt, hogy Luna nagynénjéhez költözik New Jerseybe, s szabadidejében fotózásokra jár. 1964-ben meg is érkezett New Yorkba, s felkereste a fotóst, az pedig miután jó néhány fotót készített róla és azokat bemutatta a Harper’s Bazaar főszerkesztőjének, Luna egy exkluzív, egy éves szerződést kapott az újságtól.

Mindez akkor történt, mikor Martin Luther King is megkapta a Nobel békedíjat. Úgy tűnt, a világ lassan készen áll a feketék teljes befogadására és ez Luna számára is előnyt jelentett. Ennek ellenére, mikor az 1965-ös januári Harper’s Bazaar főcímlapjára került egy illusztráció formájában, a karikatúra (bár megkapta az etnikai jellegzetességek egy részét) mégis fehér bőrűnek lett ábrázolva. Áprilisban a magazin belsejében hat oldalas divatanyag készült róla, ami keretében maszáj harcos nőnek ábrázolták, de a Herald Tribune és más jelentős újságok és mozgalmak előítéletekről és rasszizmusról harsogtak, így a fokozódó nyomás hatására, az anyagot törölték a számból.

Ez pedig, (hogy az egyik oldalról felmagasztalták, a másik oldalról hátba támadták) Lunát teljesen kikészítette. Inni kezdett és mellé gyógyszereket szedni. Ráadásul anyja ekkortájt lőtte agyon véletlenül apját, mikor az részegen bántalmazni akarta őt egy este. Nem is csoda, hogy egy kis időre az idegei felmondták a szolgálatot és kórházba került. Szerencsére akkor már olyan barátokat tudhatott támaszának, mint például Miles Davis, Sammy Davies Jr. és Andy Warhol. Így talpra állt, s 1966 januárjában átköltözött Londonba.

Nagy Britannia pedig meghozta számára a világhírt. Március elsején a brit Vogue címlapjára került, teljes valójában, ezzel pedig beírta magát a történelembe, mert ő lett az első fekete bőrű nő, aki Vogue címlapra került. Yves St. Laurent és Paco Rabanne is elkezdte őt rendszeresen alkalmazni kifutómunkákra. A legmagasabban fizetett modell lett és egyben az első afroamerikai szupermodell is a történelemben.

Mindez persze ismét új barátok szerzését is jelentette neki. Olyanokét, mint például Mick Jagger, Michael Cane, vagy éppen Mia Farrow és Salvador Dali. Persze viszonyai is lettek szép számmal, olyan hírességekkel, mint például Brian Jones zenész (a Rolling Stones zenekarból).

Amerika is elkezdte ismét őt ünnepelni, s mikor New Yorkban járt, egy éjszakai bárban maga Jackie Kennedy ment oda hozzá, hogy azt mondja neki: „Gyönyörű vagy.” (Ugyanis az afroamerikaik és az őket támogatók a vizuális elfogadásáért is küzdöttek, s azt az üzenetet tűzték ki szlogenjüknek, hogy „a fekete gyönyörű”).

Mindezek mellett Luna saját alteregót is kialakított magának, amivel önmagát és környezetét is szórakoztatta. Mikor származásáról kérdezték, sokszor mondta azt, hogy:” Drágám, én a Holdról jöttem”. S mire átköltözött Olaszországba, excentrikussága már sok egyéb módon is megmutatkozott. (Szinte mindig cipő nélkül járt, a kifutón pedig hol kézen állva vonult be, hol valamilyen vadállat mozgását utánozta pl.: kígyó, tigris, valamint rendszeresen zöld vagy kék kontaktlencsét használt.)

Amikor az olyan komoly témákról kérdezték, mint a polgárjogi aktivizmus, válaszaiban is megmutatkozott excentrikussága. Ilyen volt az az eset, mikor 1968-ban egy újságírónő megkérdezte tőle, hogy reméli-e, hogy az, amit csinál, megnyitja az ajtót a többi afroamerikai nőnek is? Luna szarkasztikus válasza aztán mindenkit sokkolt: „Ha ez azzal jár, hogy több munkához jutnak az ázsiai, latin amerikai, indián és afroamerikai emberek- tök jó-. Csak nem izgat. „ (Ez persze nem jelentette azt, hogy hidegen hagyja a téma, csak miután a pár évvel ezelőtti őt ért támadások megmaradtak emlékezetében, nem akart állást foglalni, amit jól is tett. )

1968 volt ugyanis az az év is, amikor Martin Luther King merénylet áldozata lett és vért folyt Amerika utcáin. A dolgok még jobban eldurvultak, de mindez Lunát már nem érintette komolyabban, mert ő akkor már azt tervezte, hogy Londonból átköltözik férjével Olaszországba. Filmes karrierjét igyekezett elindítani, ami néhány sikeres kooperációt valóban hozott számára. Szerepelt az 1968-as Rolling Stones rock and roll Circus dokumentumfilmben, kapott egy kis szerepet 1969-ben Frederico Fellini Satyricon című filmjében, majd 1970-ben Soft Self Potrait címmel Salvador Dali önmagáról készített művész dokumentfilmjében szerepelt, önmagát alakítva.

Mindezek ellenére filmcsillag nem lett belőle. Így 1975-ben már azzal sokkolta a közvéleményt, hogy a Playboy hasábjain pucéran szerepelt. Ugyanekkor kezdett LSD-t is használni, ami egy idő után már nem volt tolerálható. 1976-ban visszavonult, s a házasságába akart kiteljesedni. Egy ideig úgy tűnt talán sikerül is neki, mert 1977-ben életet adott egy kislánynak, aki a Dream (álom) nevet kapta. Sajnos azonban lánya sem tartotta vissza a drogoktól túl sokáig, mert 1979 május 17.-én heroin túladagolásban elhunyt, mindössze 33 korában.

Anyanyelvem csak egy van

Anyanyelvem csak egy van: a magyar. S erre büszke vagyok. Éveken át éltem külföldön, amikor két nyelvet használtam folyamatosan, az angolt és a hollandot. Természetesen sohasem tudtam úgy visszaadni a gondolataimat azokon a nyelveken, mint a sajátomon. Aki ismer nyelveket, tudja, milyen érzés ez. Megkettőzötté válik attól az ember, hogy egyszerre van meg a fejünkben a saját identitásunk, mely anyanyelvükkel együtt alakult ki, s egy hozzá hasonlóra építhető gondolkodásmódra való törekvés, amit plusz egy, vagy több nyelv ismeretében alakítunk ki, az adott népek gondolkodásmódjához.

Sokáig „küzdöttem” Hollandiában töltött éveim alatt, hogyan fordítsam át ezekre a nyelvekre azt, mit jelent magyarnak lenni. S mikor külföldi barátaim lettek, (mert egy nemzetközi cégnek dolgoztam) úgy, mint a holland, a belga, az amerikai, vagy a norvég, még inkább bántott, hogy nem tudom pontosan kifejezni érzéseim. Persze ez ugyanolyan meddő próbálkozás volt, mint mikor valaki be akarja mutatni az anyaságot valaki olyannak, akinek még nincs gyereke. Csak körvonalaiban lehet felvázolni erről dolgokat, de magát az érzést nem lehet áttranszformálni egy másik nyelvbe.

Akárhogy is, én úgy éreztem az idegen szavak üresen szólnak számban, mert nem találtam hozzájuk érzelmi töltetet. S minél erőteljesebben igyekeztem, annál idegenebbül csengtek szavaim külföldi barátaim fülében, amiért egyszerűen azt éreztem nem tudok hozzájuk közel kerülni. Persze mindez csak az én fejemben volt így, mert ezekkel az emberekkel ma is tartom a kapcsolatot, s igazán jó barátok lettünk. Ám az tény, hogy addig a pontig, míg nem éltem külföldön és használtam folyamatosan más nyelveket az anyanyelvemen kívül, nem tudtam mit is jelent nekem pontosan magyarul gondolkodni és beszélni.

Goethe azt mondja: „Aki nem ismer nyelveket, nem tud semmit a magáéról.” Ennek a gondolatának értelmére akkoriban jöttem rá, bevallom töredelmesen. Azért is, mert előtte ez annyira nagyképűnek és fellengzősnek tűnt, hogy szinte megvetettem érte. Ám mikor a második év végére értem (nem beszélve az utána következő még hatról) külföldön, már jobban értettem mire gondolhatott.

Mikor más nyelveken (is) vagyunk aktívak, paradox módon, közelebb kerülünk saját nyelvünkhöz is. Ráeszmélünk, mennyire sokszínű és sokat kifejező lehet, egy-egy magyar szó, vagy egy közmondás, s ahhoz képest, milyen szegényes egy másik nyelv kifejezésmódjának tárháza. Persze ez fordítva is igaz, mert vannak kifejezések, amik csak angolul, vagy hollandul mondhatók el értelmesen. Ez így normális, mert hiába van lefordítva egy szó, sohasem adja vissza pontosan a mondat eredeti alkotójának gondolatát, csak ha értjük a nyelvét.

Külföldön töltött éveim alatt sok külföldi nyelvű könyv került a kezembe, már csak azért is, mert imádok olvasni. S mikor magyar szerzők hollandra, vagy angolra fordított könyveivel találkoztam, nem tudtam ellenállni, muszáj volt egy-két klasszikust megvenni és azon a nyelven is elolvasni. Ilyen volt Karinthy egyik remekműve az Utazás a koponyám körül, ami hollandul, teljesen nem adta vissza az eredeti élményt. Bár nagyon jó lett a fordítás, de hiányérzetem maradt, mert az eredeti nyelvű alkotás egész más érzést hagyott bennem.

Akkoriban kezdtem el itthon jártamban újra előkaparni a szülői házból a régi magyar könyveimet. S meg kell mondanom, soha nem okozott akkora élvezetet magyar irodalmat olvasni, mint akkor és még azóta is. (Pedig imádtam és imádom is a magyar irodalmat mindennél jobban.) Mégis, valahogy Márai szavai jobban simogatták lelkem, mint korábban, nem beszélve Rejtő humoros és kacifántos gondolatairól. Kosztolányi írásai is új értelmet nyertek, mint, ahogy Jókai Móré is és a sort még sokáig folytathatnám…

Tagadhatatlan tény, hogy mikor az ember más nyelveken aktív az anyanyelvén kívül, annak sok előnye is van. Általuk nagyobb rálátást kapunk egy adott nyelvi közeg kultúrájára, s talán tágul is a szemléletmódunk, hiszen a sok különböző nyelv, sok különböző gondolkodásmódot is takar az életről, a politikáról, az emberi kapcsolatokról vagy az érzésekről. Mégis minden nyelvnek meg van a maga korlátja, ami mind gondolkodásmódban, mind érzelmeink kifejezésében tetten érhető. Én hálás vagyok a sorsnak, hogy külföldön is élhettem, mégis magyarnak születtem, mert jobban megértettem mennyire szép is a mi anyanyelvünk, és, hogy az, a maga sokszínűségével mekkora jelentőséggel is bír valójában önmagunk kifejezésében.

Lelki dolgok: A rossz párkapcsolatok oka

megérdemledMindig jó oka van annak, hogyha a „rossz” emberbe szeretünk bele. Például az, hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy mire vágyunk a szerelemben. Van, mikor tudattalanul azért botlunk bele egy bizonyos típusba, mert mélyen megbúvó érzelmi sebeinket kellene begyógyítanunk. Mi viszont ahelyett, hogy igyekeznénk feltárni a valódi érzelmi szükségleteinket, okoljuk a balszerencsét, a rossz sorsot.

Pedig, mikor már a második, harmadik olyan esettel találkozunk, aminek nagyon rossz vége lesz, illő lenne riadót fújni. Minimum azon kellene gondolkodni, hogy miért vonzunk be bizonyos helyzeteket/embereket az életünkbe újra és újra. Biztosra vehetjük, hogy nem csupán „véletlenről” van szó. Ugyanis, olyan, hogy véletlen (pláne párválasztásban) biztos, hogy nincs.

Lerágott csont, de igaz, hogy az, hogy mennyire értékeljük magunkat, hűen megmutatkozik emberi kapcsolatainkban. Nem csak a szerelmi viszonyokban, hanem a barátságokban és a kollegiális kontaktusokban is. Vannak, akik figyelmeztetésül jelennek meg az életünkben. Esélyt adva arra, hogy végre egyszer s mindenkorra leszámoljunk azzal, ami miatt nem tapasztaljuk azt a szeretetet, amire annyira vágynánk pedig.

Sokat emlegetett tény, de igaz, hogy önértékelésünk attól függ milyen tapasztalataink voltak gyermekkorunkban. Az, aki egész kiskorában küzdött a figyelemért, törődésért, az felnőtt korában is azt hiszi, hogy csak akkor érdemli a szeretet, ha azért valami olyat tesz, amit mások (szerinte) elvárnak tőle. Ezért van az, hogy szeretethetőségünket mindig valamitől függővé tesszük. Mert nem hisszük, hogy a feltétel nélküli szeretet jár nekünk.

A legtöbben kialakítunk magunkban álarcokat is ehhez. Társfüggők leszünk, vagy éppen betegesen birtokló/féltékenykedő személyiségek. Már gyermekkorunkban kifinomult érzékkel kutatjuk ki, hogyan járhatnánk például apánk kedvében. Eszközöket keresvén ahhoz, hogy az elérhetetlennek tűnő ember végre szeretetével és törődésével kitüntessen bennünket néhány percre. Mikor aztán a sokadik próbálkozás után célt érünk (időlegesen és persze látszatra), akkor egy minta megszületik. Egy maszkkal együtt, amivel a továbbiakban igyekszünk mindenkinek (egyéniségre szabva persze) a „szeretetét” elnyerni.

A bökkenő csak az, hogy ezek a maszkok egy fals ént is előidéznek. Ami aztán, ahogy felcseperedünk, egyre inkább a részünkké válik, s felemészti a valódi ént. Bár tudatalattink időről-időre riadót fúj, mikor egy mély sebet táplálunk, mégis sokszor csak napok, hetek, hónapok esetleg évek múlva jutunk el odáig, hogy rájöjjünk, párunk nem azt adja, amire mi valójában vágyunk.

A valódi érzelmi szükségleteinket nem teljesítette. Nem is tehette, elvégre egy hamis képet látott arról, mi az, ami boldoggá tenne bennünket. Ekkor lenne esélyünk rá, hogy megértsük, párunk iránt érzett vonzalmunk nem volt más, mint egy lehetőség arra, hogy helyreállítsuk a valódi ént. De mi ahelyett, hogy kilépnénk a régi mintát előidéző kapcsolatból, inkább egy játszmába kezdünk.

Miután ráeszmél a valódi énünk, hogy rossz helyen keresgélt, menekülni akarna. A szeretet hiányáért cserébe mi is megtagadjuk hát a másik felé, azt, amit ő várna tőlünk. A túl sok tévúton töltött idő így bosszulja meg magát. Szóval, ahelyett, hogy feleszmélnénk, inkább még jobban belelökjük magunkat a szeretet nélküliségbe.

Persze túljuthatnánk ezen, ha hajlandók lennénk, leszámolni a fals énünkkel. Ha eldobnánk álarcainkat, amik azért vannak jelen életünkben, hogy másoknak megfeleljünk és szeretetnek vélt jóváhagyásukat megkapjuk végre. Az a baj, hogy amíg nem értjük meg, hogy a feltétlen szeretet nem mítosz, nincs esélyünk. Amíg nem jövünk rá, mit jelent a szeretet számunkra, el vagyunk veszve (akár egész életünkben).

Ezért kellene odafigyelnünk érzelmi sebeinkre. A károsodott részekre, melyek megmutatnák, mik a mi valódi érzelmi szükségleteink. Ha ráeszmélnénk, hogyan jött létre szimbiózis a fals és a valódi énünk között, akkor már jó úton járnánk. S tudnánk, mi értelme van annak, hogy bizonyos típusú emberek újra és újra az utunkat állják.

Amikor kezdjük megérteni, hogy ezek a találkozások gyógyító célzattal jönnek létre, akkor fogjuk belátni, mit miért tettünk. Az is akkor tudatosul bennünk, hogy a valódi szeretet jár mindenkinek, mikor ráeszmélünk, hogy méltók vagyunk rá, „csak” azért, mert élünk. Nem támaszt elvárásokat, nem követel semmit. Önmagunkban kell felfedezni, így hasztalan azt, önmagunkon kívül keresni.

Közhely, de igaz, hogy ahhoz, hogy valódi szeretet kapjunk másoktól, ahhoz először magunkat kell(ene) megszeretnünk. Azért, mert akkor a tévutakra vivő embereket nagyon gyorsan felismernénk, és a helyükön kezelnénk. Az lenne a jó, ha már néhány találkozás után kiderülne számunkra, hogy miért botlunk bele egy bizonyos típusba. Mert abban az esetben már automatikusan a gyógyulás útjára lépnénk, s nem lenne többé szükségünk ilyen találkozókra.

Sokszor megtéveszt bennünket az ismerősség érzete. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért, de egy-egy emberrel szemben, (már az első pillanatban) feltámad bennünk az ismerősség érzete. Persze ennek legtöbbször romantikus felhangot adunk. Pedig közel sem biztos, hogy olyan célzattal jött létre a találkozás, mint ahogy azt eredetileg gondoltuk…

Az érzelmi sérülések gyógyítása

Sokunknak vannak olyan érzelmi sérülései, amelyek az áldozattá válás, az elhagyatottság, az értéktelenség és gyengeség formájában mutatkoznak meg. Ezek köré aztán egy fals hitrendszer rendeződik a védelmünk érdekében. Ezt a védőfalat azért építjük, hogy meg tudjuk védeni magunkat az elkövetkezendő sérülésektől. Ez azonban nem hogy segítene rajtunk, hanem még további problémákat generál nekünk.

Ahhoz pedig, hogy elkezdjük önmagunkkal a munkát, fontos, hogy megértsük, nem csak az eredeti érzelmi sérülést kell megtalálnunk magunkban és azt gyógyítani, hanem a fals meggyőződést is.

Mikor kislány voltam, elhagyott anyukám. S szinte automatikusan az volt az első kérdésem, hogy miért történt ez velem, amire az lett a válaszom, hogy mert biztos nem voltam elég jó. Ez annyit motoszkált a fejemben, míg fel nem építettem egy egész fals hitrendszert úgy, hogy önmagamat érdemtelennek kezdtem látni, mások szeretetére, elismerésére, figyelmére. Szóval már nem az volt a gondom, hogy anya elhagyott, hanem az, hogy az vált valóságommá, hogy nem érdemlem meg a szeretet.

Azt hittem mindezen már túl vagyok, ám jött egy férfi az életembe, akit nagyon megszerettem. Ő viszont nem tudott engem szeretni, s hiába küzdöttem, hogy ne hagyjon el, ő mégis megtette…

Nem maradt más választásom, mint kibontani magamban, a fals meggyőződésem köré rendeződött érzelmi mintákat. Egyszerűen nem bírtam már tovább úgy élni, hogy önmagam megalázzam, hogy másoktól szeretet kapjak. S, mikor eljutottam a kiváltó okig, mint felnőtt nő, már be kellett látnom, hogy értékességem nem másoktól függ. Nehéz, de kezdem elhinni, hogy eredendően és garantáltan vannak (lelki, szellemi) értékeim, sőt mindezek feltétel nélkül is adottak számomra.

A jó és egyben rossz hír ebben az, hogy mindaddig vonzunk be ilyen és ehhez hasonló fájdalmas kapcsolatokat, helyzeteket a fals meggyőződésünkről, amíg ténylegesen és 100%-ban nem függetlenedünk mások megítélésétől. S akkor fogunk ebből teljesen kigyógyulni, amikor már nem követeljük másoktól, hogy értékeljenek, szeressenek, mert elfogadtuk és elismertük magunkat, és tudjuk, hogy a szeretet feltétel nélkül adott számunkra.

Az elhagyás/elhagyatottság miatti érzelmi sérülés kialakulása nem az egyetlen nagyon jellemző helyzet, ami fals meggyőződések garmadáját indítja be. Az áldozatszerepkörben való létezés legalább olyan „szokványos”, ami szintén azért történik úgy, ahogy, mert mi magunk teremtjük meg annak feltételeit. Azok, akik érzelmi és/vagy tettleges bántalmazókkal élnek felnőtt létükre kapcsolatban, mind abban a fals meggyőződésben élnek, hogy nincs hatalmuk az életük, a testük felett.

Ahhoz szoktak hozzá, hogy figyelmen kívül kell hagyniuk valós érzelmi és testi szükségleteiket, mert a felnőtt ezt így akarta. Mindez nagyon fiatal koruk óta van beleivódva személyiségükbe, amely olykor-olykor fizikai és lelki fájdalmakban is megmutatkozik. Ennél az esetnél különösen fontos, hogy megtanuljunk felelősséget vállalni önmagunk döntéseiért, életéért. (Mert, ha egyszer megtapasztaljuk, hogy mekkora erő lakozik bennünk egy dolog véghez viteléhez, akkor utána, már automatikusan azt az utat akarjuk majd járni.)

Míg egy gyermek valóban tehetetlen és gyenge szembe szállni a fölötte hatalmat gyakorlóval, ez már egy felnőttre nem igaz. Nem az erő korlátozása véd meg bennünket, hanem az, ha hiszünk abban, hogy van erőnk változtatni a dolgokon és, hogy képesek vagyunk egy jobb életet kialakítani magunknak, mert erősek vagyunk.

Ehhez pedig meg kell értenünk, hogy minden esetben, mi hozzuk létre fals meggyőződéseinket. Inkább tudat alatt, mint tudatosan, s főként azzal a szándékkal, hogy így védjük meg magunkat a további sérülésektől. Az a nagy baj ezzel, hogy azért, mert gyermekkorunkban mások által kiszolgáltatott, elhagyatott, áldozatokká váltunk, akik értéktelennek ítélték magukat a szeretetre, a figyelemre, az elismerésére, az érzelmi sebünket is felruházták egy személyiséggel. S így, hogy az önálló személyiséggel bír, egyből aktivizálódik is, mikor valaki beindítja annak kapcsolóját.

Ami nagyon fontos ilyenkor, hogy ne hagyjuk, hogy az ismerősség érzete felülírja az elővigyázatosságunk. Ne kövessük el azt a hibát, hogy ahelyett, hogy meglátnánk az esélyt arra, hogy lehetőségünk nyílik egy másik emberi kapcsolaton keresztül megszabadulni a fals éntől, inkább beleállunk a játszmákba. Meg kell fosztani a fals hitünket a rá kivetített személyiségtől. Egy sérülés, csak addig élhet „önálló életet” bennünk, amíg hagyjuk, hogy hatással legyen ránk, negatív képzeteiken keresztül.

Elvégre fájdalmat okoz nekünk (mind testileg, mind lelkileg), hiszen szisztematikusan vágjuk el önmagunkat a valódi énünktől. A valódi énünk vergődik a ráerőszakolt hazug hitrendszerben, hisz ő jól tudja valójában neki és mindenki másnak is eredően joga van a szeretetre, az elfogadásra, az elismerésre. Nem kell azt kívülről várnia, hiszen ezek forrása mindig ott élt benne. Ez az a harc, amelyet ha megvívunk és sikerrel járunk, elkezdődhet érzelmi sebeink begyógyulása.

Amikor a divat és a művészet találkozik

Ha lehetne egy kívánságom a jó tündérhez, biztos, hogy az lenne, hogy készítsen rólam (végre egy !) fényképet a fotóművészet egyik legkiemelkedőbb alakja, Annie Leibovitz. Ha valaki, hát ő biztos képes lenne rá. Azért is, mert tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy már karrierje elején (mikor mindössze 21 éves volt) a világhírű Rolling Stone zenei magazinnál landolt. Ez juttatta az 1975-ös Rolling Stones világ körüli turné, hivatalos fotósa pozíciójába is. Sokáig csak a rockerek fotósaként ismerték, amiből neki 13 év után elege is lett.

1983-tól kezdve már a Vanitiy Fairnél dolgozott, ahol a mai napig jelennek meg munkái. Számos fotóalbuma és könyve jelent meg, amelyek olyan, ma már ikonikusnak számító képeket is tartalmaznak, mint a a ruhában lévő Yoko Ono-t meztelenül átölelő John Lenon (ami nem mellesleg Lenon halálának reggelén készült), vagy a Vanity Fair számára készített címlapfotó a terhes és meztelen Demi Moore-ról.

 

Persze ilyen múlttal egyáltalán nem meglepő, hogy vezető divatmárkák is felkérik időről-időre kampányfotóik elkészítéséhez. 2013-ban kezdte alkalmazni a Moncler nevű francia divatház, s azóta nagyot lendült a szekerük. Igaz, a márka elsődleges profilja a téli kabátok és sportruházat, ami elsőre nem kecsegtet túl sok művészi lehetőséggel. Ám Annie szürreális ábrázolásmódjának köszönhetően, olyan képek jöttek létre, amelyek még az olyanok érdeklődését is felkeltették a márka iránt, akik addig, jószerével azt sem tudták, hogy az létezik. 

Pedig a Moncler, nem mai márka, hiszen 1954 óta van a piacon, s 1968-ban a Franciaországban, egész pontosan Grenoble-be megrendezett Téli Olimpia hivatalos szponzora volt. A 80-as évek elején aztán a téli és síelő ruházatot felváltotta a könnyű kabát, ami egy jó időre parkoló pályára tette a divatházat. A márka újabb fellendülésére egészen 2003-ig kellett várni, mikor jött egy olasz kreatív direktor, aki megvette a Monclert, s a márka újra szárnyalni kezdett, igaz karöltve más divatházak tervezőivel. Mindenesetre a fellendítés sikerült, hiszen 2006-ban Párizs után, Milánóban, majd az Egyesült Államokban és Svájcban nyíltak meg Moncler butikok.

Az, hogy az olasz kreatív direktor mennyire bevált a Monclernek mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Annie Leibovitz után idei tavaszi/nyári kampányfotóihoz meg tudta nyerni Liu Bolin kínai előadóművészt és fotógráfust is. A láthatatlan ember becenévvel illetett művészt, olyan világhírű alkotások kapcsán ismerhetjük, mint a Hiding in the city sorozata http://time.com/3787154/liu-bolin/, amellyel „csendesen protestál” a hazájában lévő szociális és politikai helyzet miatt. 

A műveihez önmagát felhasználó Liu „trükkje”, hogy egész testét és ruháját álcázza festékkel, hogy bele tudjon olvadni a környezetbe. Mint mondta, nem az a célja, hogy eltűnjön a képen, hanem, hogy átadjon egy üzenetet, amelyet a hazájában évek óta szükséges Kulturális Forradalom nevében tesz. Miután sorozatával bejárta a világot, s nevét és ügyét sokan megismerték, most a Moncler is felfedezte magának őt. Ebből születtek meg a márka kampányfotóinak egyes részei, természetesen Annie Leibovitz segítségével.

Egy elfeledett lingvista: Lomb Kató

108 éve, 1909 február 8-án született Szilárd Katalin. Miután férjhez ment, felvette a Lomb nevet, s így már mindenki csak Lomb Katóként ismerte őt. Élettörténete, s az, amilyen képességekkel bírt, lenyűgöző. 16 nyelvet beszélt, ő volt Magyarország egyik első szinkrontolmácsa, aki bejárta a világot.

Kissé érthetetlen is, miért feledkeztünk meg egy ekkora tehetségről, akihez csak Kőrösi Csoma Sándor volt igazán fogható, magyar történelmünkben. Pedig Kató néni története azért is érdekes, mert mikor négy évesen elkezdett németül tanulni, szülei teljesen reménytelennek ítélték bármilyen idegen nyelv elsajátítására. S nem csak ők voltak erről meggyőződve, hanem bizony tanárai is, egészen a középiskola befejezéséig. Mivel kettesre érettségizett németből, így kémia és fizika szakon doktorált a pécsi Erzsébet Tudományegyetemen.

Diplomájának aztán sosem vette hasznát, igaz, közbe jött a háború is. Mivel zsidó származású volt, két éven át bujkált az akkor két éves kisfiával a nyilasok elől. Férjét, aki szintén zsidó volt, viszont békén hagyták, mert elektromérnök volt a LAUB Villamosmotorgyárnál, ahol létfontosságú hadifelszereléseket gyártottak. Akárhogy is, egy szerencsés véletlennek köszönhetően, Kató néni egyik búvóhelyén ráakadt egy orosz ponyvaregényre, ami aztán megváltoztatta egész életét.

Mivel akkor még tiltott nyelv volt az orosz, a csodával határos módon, tudott csak beszerezni magának egy orosz-magyar és magyar-orosz nagyszótárt, amelyet aztán ő lelkesen elkezdett kiolvasni. Miután ezzel kész volt, újra kezébe vette az orosz ponyvaregényt, és abból, olvasás közben kisilabizálta az orosz nyelvtant. Jegyzeteket írt a tanultakból, amelyeket később korrigált, és igyekezett elcsípni orosz nyelvű rádióadásokat. Ezzel a módszerével két év alatt megtanult oroszul.

Mikor vége lett a háborúnak önszorgalma és nyelvtanulási képessége kapóra jött. Besétált a budapesti városházára, s megkérdezte van-e szükség orosz tolmácsra? Egyből felvették, (mivel nagy szükség volt valakire, aki a megszállók nyelvét ismeri) s elindult Kató néni tolmács karrierje. Két év múlva már a Parlamentben találta magát és tolmácsként dolgozott az ott lévő képviselőknek.

Magyarország egyik első szinkrontolmácsa akkor lett, mikor már néhány másik idegen nyelvet is elsajátított az általa már kipróbált módszerével. Ekkor már Kodálynak, Bernardnak fordított, UNESCO üléseken vett részt szinkrontolmácsként, s egyik nagy előnye, hogy hét-nyolc féle székbe beültethették azt hozta magával, hogy bejárhatta kivételes nyelvtudásával mind az öt kontinenst.

Később tanított a Műegyetemen, fordított szak és szépirodalmi műveket és írt négy könyvet, amelyeknek címei: Így tanulok nyelveket, Egy tolmács a világ körül, Bábeli harmónia és Nyelvekről jut eszembe. Saját magát lingvistának hívta, mert nem szerette a nyelvész kifejezést, mert azt mondta, ő nyelvtanulás öröméért és saját szórakoztatása végett kezdett el tanulni, ami aztán kitartott élete végéig.

Tudomásunk szerint, ahogy ő fogalmazott: „16 nyelven keresett pénzt”. Ezek a nyelvek között az angol, a német (mert azt aztán újra és jól elsajátította), a francia, az orosz, az olasz, a dán, a héber, a latin, a japán, a kínai, a bolgár, a szlovák, az ukrán, a spanyol, lengyel és román szerepeltek. Négy megjelent könyvéből kettőben, még megemlíti a holland, norvég, portugál, cseh és a svéd nyelveken íródott publicisztikák megértését is. Valamint azt is lehet róla tudni, élete végéig biztosan tanult tovább nyelveket, mert utolsó éveiben készült interjúiban megemlíti, hogy az újkori zsidó nyelvet, az ivritet is elkezdte tanulni.

Módszerével, az autodidakta tanulási móddal sokak foglalkoztak. Erősen is hitt abban, hogy az érdeklődés nagyon fontos, ha egy nyelvet akarunk elsajátítani, mint az is, hogy legyen motivációnk. Ezeknek a gátlásosságunk mértéke (illetve annak levetkőzése) az, ami képes határt szabni. Hiszen csak ezek összességéből fogunk tudni használható eredményt elérni.

Ebből kifolyólag nem hitt a nyelvtehetségben. Sokkal inkább a fentebb felsoroltak meglétében. Véleménye a nyelvismeretről ez volt: „A nyelv az egyetlen, amit érdemes rosszul is megtanulni, mert amíg egy orvos nem hibázhat, mert egy életbe is kerülhet, egy rosszul elmondott, de mégis érthető nyelvtöréssel azért valamire megyünk. „

Első könyvében Az Így tanulok nyelveket címűben megemlíti mi is a probléma Magyarországon az idegen nyelv oktatásának módszerével. Annak ellenére, hogy e könyve első kiadása 1970-es, sajnos szomorúan meg lehet állapítani, hogy az, amit ott felvázolt a magyar közoktatásban elhibázott idegen nyelvi oktatásról, ma is állja a helyét, ezért mindenkinek ajánlom figyelmébe. 2003-ban bekövetkezett haláláról ugyanúgy elfeledkeztek (csak két-három újság hozta le), mint az életében elértekről. Pedig joggal inspirálhat Kató néni bárkit arra, hogy mindig van mód a céljaink eléréséhez, ha hiszünk magunkban eléggé.

Mindenkinek van egy megválaszolatlanul maradt kérdése

A veszteségek alakítanak rajtunk. Változtatnak azon, hogyan állunk embertársaikhoz, szüleinkhez, rokonainkhoz, barátainkhoz. Az életünket is átértékeljük, mikor elveszítjük egy szerettünk. S előfordul, hogy csak sokkal később jövünk arra rá, hogy valami és valaki sokkal több boldog pillanatot adott az életünkhöz hozzá, mint azt korábban gondoltuk.

Mindenkinek van olyan fejezet az életében, ami csak akkor lesz világos, mikor már nincs tétje. Ez az élet egyik legpimaszabb húzása, mert hát mi értelme van már akkor kapni meg egy-egy miértre a választ, amikor már nincs is jelentősége? Az, hogy tulajdonképpen ez egy ízetlen tréfa, vagy az elkövetkezendő életünkre vihető tanúságként szolgál, csak a jó Isten a megmondhatója. Mindenesetre, ami tény az tény: Léteznek olyan talányok, amelyekre jobb lenne választ kapni időben, mint egy életen át gyötrődni rajtuk.

Vannak kérdések, amelyekre nem időben, s nem akkor kapjuk meg a válaszokat, amikor még lehetne belőlük tanulni. Az, hogy ez miért van így, szintén egy olyan kérdés, amire nehéz választ kapni. Talán ott lehet a felelet erre, hogy vannak kérdések, amelyekre magunknak kell megtalálni a válaszokat. Ez rendben is lenne minden más esetben, de nem akkor, amikor csak a másik adhat választ, mert ő élte át azt, amit szeretnénk tőle megtudni.

Persze mindenki maga felel az életéért, ezért nem is fair másokat hibáztatni azért, mert valamit nem ismertünk fel időben. Például azt, hogy valaki igazán szeretett és nekünk adta volna a világot, vagy, hogy menni akart, nélkülünk, hogy a saját útját járja. Vannak válaszok, amelyeket mozdulatokban, tettekben lehet csak utolérni, szavakban nem. Ám ha ezt az emlékezetre kell bízni, bizonyosságot már nem tud szülni az elme, mert a szív kósza vágyképekkel kavarja azt össze.

Ha magunkkal szemben őszinték vagyunk, akkor tudjuk, hogy olykor felismertük a boldogságot, mégsem nyúltunk érte. Nem kaptunk két kézzel az alkalmon, s nem áldoztunk fel mindent azért, hogy néhány hónap erejére talán igazi szenvedéllyel és szerelemmel szeressen valaki bennünket. Semmi sem tart örökké – gondoltuk akkor. Mégis, most életünk derekán már nem tudjuk megbocsátani magunknak azt, hogy nem engedtük azt a kevés kis boldogságot szívünkig elérni, mert féltünk a folytatástól.

Mark Twain már megírta és milyen igaz is ez: „Nem az sodor bajba, amit nem tudsz, hanem, amit holtbiztosan tudsz, csak épp rosszul.” Ezért is lenne jó attól választ kapni, akinek válaszolnia kellene, s nem magunknak kombinálni. Az érzéseiről az ember csak önmaga számolhat be, más helyette nem teheti.

Persze mindenki tudja magáról, hogy mit miért tett, de egy másik ember cselekedetének mozgató rugójában sohasem lehetünk teljesen biztosak. Pláne, ha a másik búcsú nélkül ment el, s egy, vagy több miértre nem adott feleletet. Vannak, akik hagyják, hogy főjünk a levünkben, ha már nem értettük meg egy történet lényegét. Mások szándékosan hagynak bizonytalanságban, annak ellenére is, hogy jól tudják az emberi szív, milyen könnyen kettétörik.

Igaz, könnyű pálcát törni afelett, aki már nem védheti magát. De hát ő nem akart élni ezzel!- mondhatjuk, s ez így igaz is talán. Persze kérdés, hogy egyáltalán kell e védenie magát valakinek, aki azt hitte már mindent elmondott. Mozdulatokkal, tekintetetekkel, magában elmormogott félmondatokkal. A női szív sosem felejt. Nem különben a férfié. Ha valaki űrt hagy maga után, az először, fáj, majd haragot szül, hogy aztán már csak a kíváncsiság maradjon a végén.

Mit rontottam el? Mit kellett volna látnom? Miért nem éltem a szenvedélyes szerelem révületében és hagytam mindent hátra? Ilyen ostoba és felettébb értelmetlen kérdéseket fogalmazunk meg, egy-egy magányos órán, mikor túl sok időnk van már a múlton rágódni. Ami elmúlt, az örökre elmúlt, azt már nem lehet visszahozni. Nincs válasz, amely visszamenőleg felszáríthatna elsírt könnyeket, amelyek egy ideje már amúgy is elcsitulóban vannak. Nincs vigasztaló szó, amely arról biztosíthatna, hogy mindent jól tettünk, vagy éppen rosszul, mert mindez, már csak a múlt része.

Persze lezárni egy fejezetet, olykor tényleg csak szavakkal lehet, s ehhez kell a másik fél. De mindaddig, amíg erre nincs hajlandóság, marad a várakozás, s az ostoba remény. Majd egyszer megkapjuk a választ, csak akkor már nem biztos, hogy lesz értelme. Az élet így tréfál meg bennünket, ha nem ismerjük fel  időben a miérteket.

16 dolog, amit tudni kell a hiperérzékeny emberekről

Vannak ember, akik érzékenyebbek a többieknél.  Ez azért van, mert sokkal többet fognak fel a külvilágból, az őket érő ingerekből, mások érzelmi állapotából, mint az átlag. Mindez egy rendkívül erős érzelmi felfokozottsággal párosul. Nem is tudnak elrejtőzni az érzelmeik elől, s nem képesek álarcot húzni sem, vagy fegyelmezni magukat, mint mások. Ez nem betegség, ez egy örökölt tulajdonság. Éppen ezért nem lehet gyógyítani sem, csak megtanulni ezzel együtt élni.

Szinte biztos, hogy ismerünk (ha nem mi magunk vagyunk azok) a környezetünkben minimum egy olyan embert, aki képtelen véka alá rejteni érzelmeit. A következőkben itt van néhány dolog, amellyel nem árt, ha tisztában vagyunk, hogy jobban meg tudjuk őket érteni:

       Nem minden hiperérzékeny ember introvertált.

Igaz ugyan, hogy 70 százalékuk az ilyen emberek között van jelen, de a maradék 30 százalék bizony extrovertált. Tehát ne általánosítsunk!

       Rendkívül fontos számukra, hogy elfogadják (hitelesnek vegyék) érzéseik.

„Mindent annyira komolyan veszel.” Ismerős mondat? Nos, ez az, amivel a legjobban alá lehet ásni egy hiperérzékeny ember érzelmeinek létjogosultságát. Arról nem is beszélve, hogy „nyilvánvaló gyengeségére” mutatnak rá.

       Nem szabad őket siettetni.

Például egy döntés meghozatalára. Nagyon gazdag belső világuk van, amely még ráadásul örvénylő gondolatok százával is párosul. Ha jót akarunk, akkor ne siettessük őket, mert igen, egy kicsit hosszabb idő kell nekik a dolgok átgondolására, de felelősséget is vállalnak értük aztán.

     A kritika elképesztően lesújtja őket.

Ezért aztán nagyon szeretnék elkerülni a szégyenérzetet, amit egy kritika képes kiváltani belőlük. Ugyanis hihetetlenül erős bennük az önvádló és a mindenért bocsánatkérő hajlam.

     Minden apróságra felfigyelnek.

Legyen az egy picit elmozdult bútor, egy leheletnyivel világosabb vagy sötétebb tónusú hajszínváltoztatás, vagy egy ember hangtónusának emelkedése mélyülése. Akármilyen kicsi is a változás, biztosan észre veszik.

      Átveszik mások hangulatát.

Főként, ha a másik stresszes vagy lehangolt. Érzékeny szenzorjaikkal ráállnak a másik ember feszültségszintjére és annak testének változásait is átveszik.

     Ha túl sok minden történik egyszerre, és túl sok inger éri őket túltelítődnek.

Vagyis képtelenek tovább a közegben jelen lenni és jól teljesíteni. Ezért se állítsunk fel nekik időkorlátokat.

     Nem bírják az erős fényt, az erős szagokat.

Jobb nekik a tompa fény, a csend. Ha pedig parfümöt ajándékoznánk nekik, akkor csak valami nagyon halvány illatúval lepjük meg őket.

     Könnyen megijednek bármitől.

Elég, ha egy szirénázó autó megy el az utcában, ők már összerezzenek tőle és mindjárt a legrosszabbra gondolnak.

     Nem tudnak jól teljesíteni, ha mások figyelik őket.

Akkor sem, ha tökéletesen felkészültek. A tudat, hogy mások figyelik őket, destruktívan hat rájuk.

     Alacsony a fájdalomküszöbük.

Mindegy, hogy csak belerúgtak az ajtófélfába, vagy eltörték a karjukat, esetleg kisebb műtéti beavatkozáson estek át, nekik minden fájdalom szörnyű.

     Hajlamosak a sírásra.

Örömükben, bánatukban, egyre megy. Nagyon mély érzelmeket élnek meg és át, ezért ilyenformán is reagálnak mindenre.

      Szükségük van rá, hogy egyedül legyenek.

Csak ingerszegény környezetben képesek magukat regenerálni, hogy újra képesekké váljanak a szociális közeg ingereinek befogadására. Tartsuk ezt tiszteletben és támogassuk ebben őket.

     Nagyon mélyen tudnak szeretni.

Ha egy túlérzékeny személy megbízik bennünk, akkor beenged igen gazdag és mély érzelmi világába. Ha intim kapcsolatban vagyunk vele, akkor a legnagyobb ajándék, amit adhatunk neki mindezért az, hogy biztosítjuk arról, hogy biztonságban tudhatja nálunk érzelmeit.

      Munkahelyi rutinjuk egy kicsit más.

Otthonról dolgozni számukra az álommunka. Ugyanis így sokkal nagyobb lehetőségük van magukra fókuszálni, amikor túltelítődnek. Ettől függetlenül képesek a csapatmunkára is. Sőt, komoly segítséget nyújtanak az olyan projektekhez, ahol szükséges az analitikus gondolkodás.

      Nem várják el partnerüktől, hogy az is nagyon érzékeny legyen mindenre.

Csak azért, mert ők azok, nem jelenti azt, hogy a másiknak is annak kell lennie. Ugyanúgy, mint minden romantikus kapcsolatban is, csupán azt várják el, hogy legyenek velük türelmesek, és értsék meg érzelmeik és beállítottságukat. Ez egy kicsivel, több könnycseppel jár, mint a megszokott. Ám ezzel nincs az égvilágon semmi baj.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!