A megbocsátás témaköre azt hiszem, mindannyinkat foglalkoztat. Sokszor esünk bele kisebb-nagyobb csapdákba, leszünk mások ármánykodásának vagy saját naivságunknak áldozatai, s mikor kihasználva, elárulva érezzük magunkat, nehezen megy a megbocsátás. Pedig a megbocsátás, a dolgokon való felülemelkedés az egyik legfontosabb kitétel ahhoz, hogy egészséges életet tudjunk folytatni a továbbiakban. Az egészség ráadásul nem csak a testi jól létből áll. Az egészségbe beletartozik a testin túl a szellemi és gondolati jóllét is. Ehhez pedig csak és kizárólag a destruktív, negatív gondolatok és események feletti átlépés lehet a megoldás.
Olykor persze mások akaratán kívül, s józan belátásunk ellenére is hibát vétünk. Hiszen ami az egyik pillanatban a lehető legjobb lehetőségnek tűnik, arról a másik pillanatban kiderülhet, hogy bizony a legnagyobb problémát hozza fejünkre. Hiába minden igyekezet nem leszünk sohasem tökéletesek. A hibáink az életünk jobbá tételére szolgáló lehetőségei, hogy jobb, egészségesebb életet folytassunk általuk. Ha pedig ez igaz, akkor a hibákat a barátainkként érdemes kezelnünk, hiszen csak miattuk tudunk tanulni, s tovább fejlődni. Akár mi követtünk el hibát, akár valaki más a környezetünkben ezt nem árt észben tartani. A pusztító érzések, melyek negatív légkört teremtenek bennünk és körülöttünk nem járnak semmiféle előnnyel. Ezért is kell(ene) megtanulnunk megbocsátani és továbblépni a következő szintre. Mert míg szorongunk, mérgelődünk, tépelődünk, magunkat bántjuk leginkább, elvégre megrekedünk egy olyan ponton, ahol csak fájdalom, kisebb nagyobb betegségek járnak nekünk osztályrészül, mindaddig, amíg el nem fogadjuk, és meg nem tanuljuk elengedni a rossz mintát.
Elengedni a múltat, megbocsátani a „megbocsáthatatlant” pedig az egyik legnagyobb kihívás. Hiszen jóságot kell(ene) tanúsítani másokkal szemben, olyanokkal szemben, akik megbántottak, megaláztak, elárultak bennünket, s ez bármennyire is vallásos, vagy spirituális esetleg ateista az illető nehezen megvalósítható a gyakorlatban. Igaz, számtalan módszer létezik arra, hogyan lehet megbocsátani, elengedni a múlt fájdalmát, még mindig nem tanultuk meg, hogy a nehézségeket tulajdonképpen mi magunk generáljuk, s ahogyan megteremtettük őket, úgy el is tudnánk (ha akarnánk) tüntetni őket az életünkből akár egy szempillantás alatt. Persze ehhez hit és akarat kellene. No, nem a vallásban való hitre szándékoztam ezzel célozni, sokkal inkább önmagunk értékességének és szerethetőségének hitére akartam rávilágítani. Elvégre, ha szeretjük önmagunk, akkor képesek vagyunk megbocsátani is. S ha szeretjük önvalónk minden vélt vagy valós hibánk ellenére is, akkor szeretni tudunk másokat is, akiktől szintén nem várhatjuk el, hogy mindig helyesen viselkedjenek/cselekedjenek, hiszen nem is tudnának (mint ahogy senki sem tud). Tökéletességet, hibátlanságot, vétek nélküliséget várni az emberektől éppoly botorságnak tűnik, mint annak a képzete, hogy az ember szárnyak nélkül meg tud tanulni saját erejéből repülni. Ha ennek a komikus elvárásnak elejét tudjuk venni, már elindultunk a megbocsátás rögös ösvényén.
Különbözőek vagyunk, különböző ideákkal és elvárásokkal, ami sokszínűségünket hűen tükrözi. Mind követünk el hibákat. Mind szeretnénk olykor visszafordítani az idő kerekét, hogy kitöröljünk belőle néhány rosszul sikerült döntést. Pedig a cél önmagunk és mások elfogadása, úgy ahogy vagyunk és vannak. Csak az tud szívből megbocsátani, aki képes magának is megbocsátani. Tudomásul kell venni, hogy vannak emberek, akik „csak” a rossz mintákat képesek éltetni magukban, s szerepük az életünkben, hogy megtanuljunk nekik és önmagunknak megbocsátani. Ezért hálásaknak kellene lennünk, hiszen tanítottak nekünk valami fontosat. Tanítottak az életre, a múlt elengedésére és önmagunk elfogadására.
Kommentek