A testemmel mindig hadilábon álltam. Bár kisgyerekként tipikus kis nyurga lókötő voltam, 8 éves koromban elkezdett változni a testem, s 10 évesen már molett kiskamasszá lettem. A molettség megmaradt egészen érettségiig. Ott aztán két évre lefogytam, majd megint visszahíztam molett húszas fiatalnak. Eltartott ez egészen addig, amíg el nem kezdtem komolyabban foglalkozni a testemmel, s aktív mozgással, komplett életmódváltással újból lefogytam.
Ennek ellenére, ha belenéztem a tükörbe, még mindig a molett énem köszönt vissza rám. Az, aki tele volt gátlásokkal. Az, aki, nem mert felvenni az utcára szoknyát, vagy ha fel is vett, az utolsó pillanatban mégis nadrágra váltott. A molett énem a fájdalomtestemként még mindig dominált. Mint valami láthatatlan teher, nyomta vállam, s megtiltotta nekem, hogy szépnek lássam saját magam, vagy, hogy büszke legyek, mindarra, amit elértem testem alakításában.
Annak idején azt reméltem, ha lefogyok, akkor majd egy csapásra helyre áll önértékelésem. Hát, mint fentebb említettem ez nem történt meg. Hiába kaptam elismerő szavakat ismerőseimtől, barátaimtól, családtagjaimtól, mindez semmit nem számított. Valahogy leragadtam a kamasz lánynál, aki nincs kibékülve önmagával. Persze az egész ruhatáram le kellett cserélnem, na és nyílván korom előrehaladtával stílusomon is változtattam egy keveset. Mégsem találtam azt, amit kerestem. Elkezdtem hát visszanyúlni a spirituális könyveimhez, amiket még tizenévesen kezdtem olvasni, hogy azokon túllépve és más irodalmakat is találva a témában, megtaláljam végre önszeretetem forrását. Rengeteget olvastam. Leástam magamban egészen mélyre, hogy feltárjam az okokat, mi vezetett oda, hogy ennyire békétlen vagyok kinézetemmel, s ami még rosszabb egész személyiségemmel.
Sok felismerésre jutottam. Számtalan mögöttes tartalmat felfedeztem tetteimben, s a tükörképemhez való hozzáállásomban. S minél jobban megértettem a miérteket, annál inkább kezdtem kibújni a gubómból is. Már előfordult, hogy kimerészkedtem szoknyába az utcára. Bár sosem egyedül, de azért barátaim társaságában, már kezdtem engedni abból, mit viselhetek anélkül, hogy úgy érezném, köznevetség tárgyává válhatok. Igaz beletelt egy kis időbe, de ma már képes vagyok egyedül is fesztelenül mászkálni szoknyába, ruhába, s a fekete is, mint slankító szín kezd kikopni a ruhatáramból. Elkezdtem élvezni a testemet. Elkezdtem megszeretni egész testi és lelki valómat. Igen, a lelki valómat. Mert anélkül, minden hiábavaló lett volna.
Az önmagammal való állandó harc sok sebet ejtett rajtam. Olykor még mindig mutatkoznak rajtam érthetetlen lila-zöld foltok, kisebb-nagyobb hegek és pattanások is. A testem üzen, mikor elkezdek rossz úton járni. Akár étkezésben „bűnözök”, akár önmagam tükörképének újbóli megvetése felé haladok, segélykiáltást ad le lelkem, mióta kezdem megtanulni, hogyan kell szeretettel átölelni önmagam és egész testi valómat. Mert ez volt az a lecke, amit meg kellett tanulnom. Az egyetlen, s legfontosabb mindközül, hogy a tükörképemmel egyszer, s mindenkorra békét kössek. Önszeretetem forrását kellett ahhoz megtalálnom, hogy át tudjam ölelni szeretetettel egész testi és lelki valómat.
Mikor megtörtént, valami olyanra tettem szert, ami azóta megváltoztatta a szépségről szőtt gondolataim egész hálózatát. Mint minden nőre, rám is nagy hatást gyakorolt a mindenkori szépségideálok mutogatása és „istenítése”, amit a média tol folyton az arcunkba. Azt gondoltam a szőke haj, kék szem, karcsú derék és hatalmas keblek jelentik az „igazi szépséget” egyes egyedül. Hiába láttam olyanokat, akik egészen más kinézettel elfogadták magukat, úgy ahogy vannak, nekem semmit nem jelentett. Kívül álltam a szépségek halmazából, ami elkülönítetté tett.
Gondolataim persze tovább rontottak a helyzeten. Arcomra kiült a szomorúság, a fájdalom, a keserűség, vagyis valóban nagyon csúnyává tettem magam. Ettem, amit megkívántam, de a bűntudat utána sokszor elvette a kedvemet. Ha felálltam a mérlegre és egy fél-egy kiloval többet mutatott, mint egy héttel ezelőtt, már pánikba estem. Minden gondolatom testem és kinézetem körül forgott. S bár soha nem tartottam magam felszínesnek ma már látom, hogy mennyire beteges megszállott voltam saját súlyomnak és kinézetemnek.
Azóta sokat változtam. Ma már az a hitem, hogy az igazi szépség belsőnkből fakad. Nem hajszínből, testsúlyból, mellméretből, hanem a szeretetteli elfogadásból és békéből, amit önmagunk felé sugárzunk. Ha megtanuljuk elhinni, hogy mindenkiben (tehát bennünk is) van szép és jó, akkor kitárul számunkra a világ. Egy olyan világ, ahol nem csak magunkban, hanem mindenki másban is képesek vagyunk a szépséget és a szeretetet felfedezni és elismerni. Persze az út ehhez, önmagunk szeretetén keresztül vezet. S azon, hogy képesek legyünk szeretettel átölelni magunkat bármikor, és bárhogyan függetlenül attól, hogy mit látunk a tükörben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: