Árnyékot vet a vágy lelkemben, ahogyan mindig a szeretett lény körül kering asztráltestem.
Érzem illatát, hallom hangját, látom tekintetét és érzékelem rezdülését. Mikor felkelek, mikor dolgozom, mikor eszem, mikor iszom, mikor a barátaimmal vagyok, mikor aludni térek, sőt még álmomban is ott kavarog bennem. Azt hiszem ez a szerelem. S nem tudok szabadulni tőle, mert beköltözött a szívembe. Mégis, valahogy úgy sejtem csak egy álomképet, s egy tünékeny csillagot kergetek.
Mert bár futok előle, s utána, elengedem, majd visszatáncolok, úgy tűnik, az álomképnek teljesen mindegy mit csinálok. Hogy élek e vagy halok, hogy álmodom e még vele, hogy belépek e világába, s hogy vágyom e még szerelmét. Minden, a világon minden mindegy neki.
– A létem csak egy apró pontján vagyok veled- mondta nekem egyszer-, s szavai lyukat ütöttek rajtam, mik sebet vájtak testembe.
Majd belepusztultam a szégyenbe, s a tudatba, hogy még mindig vágytam arra, hogy valamilyen érzelmet belőle kicsaljak. Kéregető koldusként esdekeltem tőle egy kis alamizsnáért, s úgy éreztem, hogy egyetlen mosolyáért, és öleléséért, bármire képes lennék. Nem kétséges, hogy a szerelem elvette az eszem. Megőrültem érte. Na, nem azért, mert olyan nagyon elbűvölt volna teste, vagy tudománya az ágyban, hanem sokkal inkább azért, mert elért a szívemig. Kinyitotta a kaput bennem, az inspirációra, az érzelmek és gondolatok megéléséhez, s egy olyan világ felé mutatta az utat, amit már ismertem, csak éppen elfeledkeztem az odavezető ösvényről.
A mocskos, sóvárgó vágyak tengeréből átléptem a szeretet folyamába. Megtisztító volt arra eszmélni, hogy megszabadultam a múltam köveitől, s az is örömmel töltött el, hogy végre visszataláltam önmagamhoz.
A tudatom a helyén volt. A szívem is úgy dobogott, ahogy korábban. Minden rendben valónak tűnt a világomban. Egy hegyparti tavacskába jutottam. Virágok simogatták a víz felszínét, illatok, benyomások, színek, hangok érzések kerítettek hatalmukba, s ekkor kiváltam a patakká szelídült tengerből, fizikai formámban. Leültem a hegy lábánál elterülő tisztás szélére. Lassan öltözködni kezdtem, mikor felvettem a cipőm, egy pillanatra megálltam, körülnéztem, felöltöttem kabátom és kalapom, kihalásztam táskámat a patak vizéből, majd elindultam a partról a hegyorom felé. Még mindig úton voltam. Sehogyan sem akartam megérteni, hogy magam elől nem tudok elfutni. Lényem, lelkem, szívem és tudatom elkísér, bárhová is megyek. Befolyásolnak, formát öltenek, majd tovább változnak, hogy aztán én is velük együtt változzak. Gondolataim érzéseimben váltak valóságommá, hogy aztán tudatomig hatoljanak, ami csak azért történt, mert minden folyamatosan változásban volt. Változtam én is, az álomkép is és minden más is. S az útra kelésem egyetlen oka a szeretet felkutatása volt önmagamban és a világban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: