Akkor is állj fel, ha magadban csalódtál!

Előfordul, hogy olykor az a szilárd meggyőződésünk, hogy némely sebet az idő sem tud begyógyítani. Egészen addig fog élni bennünk, míg az, aki okozta, fel nem oldozza lelkünk. Addig csak bekötözhetjük (felületi kezelésként), hogy megvédjük a további fertőzések ellen, ám a fájdalom továbbra is ott marad mozdulatainkban és tekintetünkben. Ez a fajta érzelemvilág persze aztán minden tettünkben megmutatkozik. Hiába igyekszünk elhitetni a világgal, hogy meggyógyultunk, ha valójában csak takargatjuk sebeink (ami, nem hogy megszabadítana fájdalmunktól, hanem tovább mérgezi lelkünk).

Amikor önmagunkban csalódunk, másra hárítani fájdalmunk, mindig a könnyebb választás. Elvégre nehéz azzal szembesülni, hogy ítélő képességünk és emberismeretünk megcsalt bennünket. A saját magunkban való csalódás a legkeserűbb, s mint ilyen, ebből a legnehezebb gyógyulni is. Nem könnyű utána újra bízni magunkban, és ezáltal másokban, s olykor annyira sajnáljuk mindezért magunkat, hogy elidegenedünk a bennünket körülvevő világtól. Úgy viselkedünk, mint a sebzett vad, aki mindenben és mindenkiben csak a sebeit okozót látja.

Ráadásul ennél a pontnál már csak lefelé visz az út, ami azt jelenti, hogy nem fogunk találni több kijáratot a fény és szeretet felé, csak a keserűség végeláthatatlan barlangjai maradnak nyitva számunkra. (Akkor is, ha nem tudunk róla, hogy mekkora sebet dédelgetünk magunkban.) Pontosan ezért önmagunkkal kellene először szembe nézve megbocsátani tévedéseinket és teret engedi az új tapasztalatoknak, hogy aztán felvértezve velük tovább tudjunk lépni arra az útra, melyen önmagunkhoz jók tudunk lenni.

Persze nem állítja senki, hogy könnyű újra szeretni, mikor úgy érezzük megfosztottak bennünket legfőbb kincseinktől. A büszkeségtől, a kedvességtől, a bizalomtól és a feltétel nélküli szeretetre való képességtől. Ám amikor éveken át fertőzi lelkünk egy seb, az egy igen komoly leckére tanít. Nevezetesen arra, hogy bizony sok-sok éven át nem figyeltünk oda, mi a jó nekünk, s ez a valódi oka annak, hogy sebeink még gyengítik ítélőképességünk. Nincs olyan elégtétel vagy bocsánatkérés, mely mindezt semmissé tehetné. Azt a sebet, melyet mi magunknak okoztunk, azáltal, hogy görcsösen ragaszkodtunk valamihez, ami sosem szolgálta javunkat, senki más nem tudja begyógyítani, csak mi magunk.

Felesleges tehát azt remélni, hogy jön majd valaki olyan ehhez, aki képes újra megtanítani, hinni önmagunkban és a szeretet erejében. S időt/energiát nem sajnálva, bebizonyítani, hogy lehet még szeretni félelem nélkül. Hiábavaló, mert amíg meg nem tanuljuk szeretni önmagunkat, ez nem következhet be. Elvégre minél tovább fertőzi lelkünk egy seb, annál jobban megbetegszünk. Amíg piszkáljuk, esélytelen begyógyulnia. Mindig marad, egy kicsinyke varr, mely emlékeztet arra, milyen csalódások értek bennünket korábban. Valami olyasmi ez, mintha tetoválásunk lenne. Csakhogy ez a lélek tetoválása, nem pedig egy tűé, mellyel mások üthetnek lyukakat belénk, kérésünkre.

Nem lesz belőle mutogatni való, szép alkotás. Csak valami, amit egy kicsit mindig takargatni fogunk mások előtt, ha kutatnák milyen a testünk és lelkünk. A sebek is megmaradnak rajtunk, ha nincs szeretetünk és hitünk. Akkor meg pláne, ha arra várunk, hogy az, aki fájdalmat okozott nekünk, bocsánatot kérjen. A rossz hír az, hogy esélyes, hogy hiába bánná meg tetteit előttünk őszintén, akkor se biztos, hogy begyógyulnának sebeink. Ugyanis, a feltétlen szeretet és hit nélkül nem tudunk magunknak megbocsátani, s továbbra is hárítjuk majd a szívfájdalmaink felelősségét át a másikra, aki előidézett egy sebet (magatartásával közvetve) bennünk.

Ezért lenne fontos elfogadnia a tényt, hogy sebeink valódi okozói, mi magunk vagyunk. Akkor is, ha a másikban látjuk megtestesülni mindazt, amit nem bírunk elviselni saját magunkban. Muszáj belátni, mert e nélkül nincs esélyünk, tiszta lappal újra kezdeni életünk és elfogadni, szeretni, mindazt a lényt, akik mi vagyunk. Elkerülhetetlen, mert e nélkül örökké csak hadakozunk a világgal és ellenállunk az élet természetes folyásának, aminek egyenes következménye az lesz, hogy egyre jobban legyűrnek bennünket a tapasztalataink fel-fel csapódó áramlatai.

Meg kell gyógyítani magunkat, mert ha ezeket a sebeket képesek vagyunk önszántunkból, saját magunkkal szembeni törődésből és szeretetből meggyógyítani, akkor sokkal egészségesebb lelkű emberek leszünk, mint valaha korábban. Ehhez azonban meg kell találnunk magunkban az erőt ahhoz, hogy tanuljunk hibáinkból, s hagyni, hogy a szeretet irányítsa életünk, ne a félelmeink.