A tagadás olyannyira kommunikációnk részévé vált, hogy már fel sem tűnik nekünk. Szemrebbenés nélkül mondjuk, hogy jól vagyunk, miközben valójában belül őrlődünk. Nem akarjuk a világ tudtára adni, hogy gyengék vagyunk. Nem akarunk panaszkodni, s arra sem vágyunk, hogy sajnáljanak minket mások. 
Ez így rendben is van, meg nem is. Hiszen, ha magunk előtt is tagadjuk azt, amit érzünk, az nagyon nincs rendjén. Soha semmi jó nem származott még abból, ha magunk elől is elrejtjük fájdalmunk. Mert akkor esélyünk sincs rá, hogy valaha feldolgozzuk.
Lehet ezt szépíteni, de legyen szó egy szerettünk elvesztéséről, vagy egy kapcsolat haldoklásáról, ha nem nézünk szembe az adott sérüléssel, hanem lenyomjuk mélyen magunkban, abból nem lesz felépülés.
Azt hiszem jártunk már úgy mind, hogy azt hittük, ha igyekszünk elfeledkezni, tudomást se venni arról, hogy van egy fájdalmunk, azt képzelvén, hogy ezt így is meg lehet oldani, később (olykor évekkel később) kiderült az adott fájdalomról, hogy az ott munkált mélyen bennünk tovább, nem semmisült meg.
Helyette alattomos módon bekúszott a mindennapjainkba, s hatást gyakorolt életünk alakítására és az emberekkel való kapcsolatunkra. Aztán egy borús napon mindaz, amit elnyomtunk felszínre tört – akkor, amikor már azt hittük megúsztuk.
Amivel nem számolunk le és el, az előbb vagy utóbb, de biztos, hogy újra felfedi magát előttünk, hogy végre foglalkozzunk vele. Például úgy, hogy azt vesszük észre egyedül maradtunk, mert bizalmatlanok lettünk az emberekkel, s nem engedtünk magunkhoz senkit sem közel, mert féltünk, újra szeretni.
Az életben minden kockázatos, mégis igyekeztünk nem kockáztatni. Sok megkeseredett, magányos embert ismerek, akik egyedül maradtak, mert azt hitték, ha nem szeretnek senkit, akkor nem kell senkit sem elveszíteniük, s újabb sebeket szerezniük.
Mindaddig, amíg nem látjuk be, hogy az nem megoldás, ha letagadjuk, elfedjük érzéseinket, addig nem tudunk egy adott veszteség fájdalmával sem szembesülni. Akkor sem, ha csak akkor sírunk, ha egyedül vagyunk, s a világ felé mosolygunk. Persze nem feltétlen van arra szükség, hogy kimutassuk a világnak, mennyire szenvedünk. De, az sem megoldás, ha nem vállaljuk fel érzéseinket, mert akkor érzelmi sebeinket erősítjük.
Mindannyiinknak van olyan fejezet az életében, amit nem olvasunk fel hangosan. Nem is kell, elég, ha magunkkal szemben őszinték vagyunk, s nem tagadjuk le azt, ami fáj, s nem menekülünk ivásba, szórakozásba, csajozásba, pasizásba esztelenül, hogy megmutassuk a világnak, mennyire jól vagyunk (miközben dehogy vagyunk).
Az élet nem fair, de mi magunkkal és másokkal szemben még lehetünk azok. Annak pedig nem az a módja, hogy szemet hunyunk fájdalmunk előtt, úgy, hogy aztán belerokkanunk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: