Minden, ami a felszín alatt rejtőzik

A szenvedély és az őrület kéz a kézben jár. Elemészti és magába szippantja azt, aki átéli. Megrészegíti, függővé teszi és birtokba veszi azt, akit megérint. Mégsem lehet előle kitérni és szinte lehetetlen elfeledni. Égtél már a szenvedélyes szerelem hevében? Én igen, s szerintem az maga a gyötrelem. Főként azért, mert mikor vége lesz, egy kicsit… Tovább »

Vannak emberek, akik mérgezően hatnak ránk. Bekúsznak bőrünk alá, s megfertőzik szívünk. Súlyt raknak testünkre, s lelkünkre. Azt akarják, mentsük meg őket önmaguktól, lehetőleg úgy, hogy ne is vegyék azt észre. Jellemük karcos, szellemük zavart. Hol az egekben szárnyalnak, hol a pokol bugyrában ragadnak. Egyszer tündériek, máskor szimpla őrültek. Megnevettetnek, aztán megríkatnak azzal, hogy minden… Tovább »

Kapcsolataink sokféleképpen tönkretehetők. Ilyen mód az is például, amikor túlzott, vagy irreális elvárásokat támasztunk az emberekkel szemben. Előfordul, hogy ez azért van, mert minden vágyunkat és álmunkat (tudat alatt), átültetnénk a valóságba. Ez pedig olyan terhet ró a párunkra, a barátunkra, a gyermekünkre, aminek súlyát ők nem bírják el. Van, akinek konkrét elképzelése van arról,… Tovább »

Az élet egyik legkegyetlenebb tréfája, mikor valakit tiszta szívből szeretünk, de ő nem tudja azt viszonozni. Most nem a plátói szerelmekre gondolok, sokkal inkább arra, amikor testileg ugyan mellettünk van valaki, de a lelkébe nem enged minket bepillantani. Jókat és sokat beszélgetünk és szeretkezünk, de a szívébe mégsem jutunk. Talán, csak egy kis ragaszkodás van… Tovább »

Feltűnt már, hogy az emberek mostanában csak úgy lépnek ki a kapcsolatukból, ha már ott van a következő jelöltjük a küszöbön? Nem mondják ki, de azt gondolják: „Csak akkor lépek ki a kapcsolatból, ha már van más.” Hónapokig képesek úgy építeni egy „új” kapcsolatot, hogy azt a régi kapcsolatban élő társuk, nem is veszi észre…. Tovább »

A tagadás olyannyira kommunikációnk részévé vált, hogy már fel sem tűnik nekünk. Szemrebbenés nélkül mondjuk, hogy jól vagyunk, miközben valójában belül őrlődünk. Nem akarjuk a világ tudtára adni, hogy gyengék vagyunk. Nem akarunk panaszkodni, s arra sem vágyunk, hogy sajnáljanak minket mások. Ez így rendben is van, meg nem is. Hiszen, ha magunk előtt is… Tovább »

Anyámtól örököltem a kinézetem, apámtól a szívem. Nyughatatlan természetem épp olyan, mint az övé. Emlékszem, kicsi koromban, ha apámmal voltam, azt mondták: „Oh, tiszta te vagy ez a lány!„Ha anyámmal voltam dettó ugyanez hangzott el: „Oh, a kicsinyített másod!” Én meg csak dohogtam, hogy én magamra hasonlítok a legjobban, vegyék már észre. Később persze megértettem,… Tovább »

Sohasem fogom megérteni, hogyan lehetséges az, hogy egy nagy szerelem után az emberek úgy válnak el egymástól, mintha meg sem történt volna soha két szív egyesülése. Mintha minden pillanat, amelyet valaha együtt töltöttek, egyből a feledés ködébe süllyedt volna. A vége felirattal törölték az emlékeiket és az érzéseiket egymás iránt. Az emberek többsége egy szakítást… Tovább »

Számomra a leghitelesebb emberek azok, akik olyan tapasztalatokból képesek építkezni, amiből mások fel sem lennének képesek állni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ők nem szenvednek egy-egy trauma után, sőt! Éppen azért, mert megsiratták, megszenvedték a dolgokat, képesek elengedni azt, amit kell, hogy tudjanak fejlődni. Úgy döntöttek nem ragadnak bele egy mártír szerepkörbe, hanem kilépnek… Tovább »

Hogyan jut odáig egy nő, hogy nem látnak benne mást a férfiak, mint vágyuk kielégítésének eszközét? Hogyan jut el egy férfi arra a pontra, ahol minden nőre már csak tárgyként tekint? Hogyan jutnak el az emberek odáig, hogy már képtelenek a szeretetet, az értéket, az embert egymásban észlelni? Mi az oka annak, hogy egyre inkább… Tovább »

Amélia vagyok, igen-alkoholista. Harminc éven át nem tudtam nemet mondani senkinek semmire, mert szeretem fontosnak érezni magam. Kívülről várom a megerősítést önmagam értékességéről. Minden vágyam, hogy az emberek szeressenek és felismerjék bennem a jóságot. Igen-alkoholista vagyok gyermekkorom óta. A szüleim mindig azt mondták, hogy jó kislánynak kell lennem, ami esetükben azt jelentette, hogy azt várták… Tovább »

„Csúnya, kövér, buta vagy.„ Ezekkel a jelzőkkel illettek mások. Sokan bántottak külsőmért, s azért amilyen vagyok. Ha nem mondták, akkor éreztették, hogy mit gondolnak rólam. Az osztálytársaim rólam másolták a házi feladatot, a dolgozatot, de mindig én kaptam rosszabb jegyet. Kihasználtak, belém rúgtak és aztán még ki is nevettek. 9 éves koromban azt mondta rólam… Tovább »

Időközönként belefutok egy olyan beszélgetésbe, ahol kijelentésre kerül, hogy nincs férfi és nő között barátság. Én meg mindig kikerekedett szemekkel bámulok, mert nekem egész életemben többségében fiú (most már férfi) barátaim voltak és vannak. Apám fiút akart, aztán örült a lánynak is, én mégis fiússá váltam. Ebből kifolyólag nálunk nem lányok gyűltek otthon sosem, hanem… Tovább »

Olykor a szív nehezen veszi tudomásul azt, amit az elme már tud. Ámítjuk magunkat, kibúvókat keresünk, hazudunk egymásnak és önmagunknak. Nem hallgatunk a szív hangjaira, csak testünk óhajaira figyelünk. Ennek pedig gátat kellene szabni, s azt mondani: Ebből elég volt! Az egóm helyett a lelkemet akarom táplálni! Az egónknak hatalma van felettünk. Nem csoda, hiszen… Tovább »

Néha sikítani tudnék a kétségbeeséstől. A félelemtől. Például azért, mert rettegek, hogy valami olyanra tettem fel életemet, amire nem is vagyok alkalmas. Látom a társaimat, akik jóval szebb és értékesebb munkát adnak ki a kezeikből, mint én, és ez elbizonytalanít. Na, nem annyira, hogy abba is hagyjam álmaim valóra váltását – arra nem lennék képes-… Tovább »